Búcsú Horvátországtól és az első hét Boszniában

Búcsú Horvátországtól és az első hét Boszniában

Miközben egy montenegrói tengerparton lazulunk és írom ezt a bejegyzést, a 3 hónappal ezelőtti események elég távolinak tűnnek. Mivel a közelben voltunk, visszatértünk ide, hogy anyával találkozzunk, míg ő nyaral errefelé. Ezzel tulajdonképpen egy kört tettünk meg, de rengeteg dolog történt még az első montenegrói látogatásunk előtt is. 

Horvátország gyöngyszeme

Előzőleg a horvát felvidéken jártunk. Volt még egy okunk arra, hogy ezt az utat válasszuk a part menti helyett, mégpedig hogy eljussunk egy varázslatos, sokak által ismert helyre, a Plitvicei tavakhoz. A központi, turistás terület a tavak közepe környékén helyezkedik el, ahonnan a legtöbb fő látványosság megközelíthető. Azonban van egy nem hivatalos út dél felől az erdőn át, ami az egyik nagyobb, észak-déli fekvésű tó mellett vezet. Mivel Horvátországban szigorúan tilos a vadkemping (anyagi okokból természetesen, a büntetés párszáz eurótól akár kétezerig terjedhet), úgy gondoltuk, a nemzeti park szélén keresünk sátorhelyet, közel a sorompóval lezárt erdei úthoz, ami emiatt nem igazán látogatott rész és el tudunk rejtőzni.

Azonban nem voltunk eléggé óvatosak és reggel a vadőrök megtaláltak, de az első sokk után egyértelmű volt, hogy csak kenőpénzt akarnak. Egy kicsi, agresszív emberke a rendőrséggel fenyegetett, és miután realizálta, hogy nem kap tőlünk semmit, visszaadta az útlevelünket, fejenként 1000 eurós büntetést bemondva ránk. Csakhogy nem kaptunk se csekket, se semmilyen kézzelfogható bizonyíték nincs ellenünk, arról nem is beszélve, hogy nem élünk a saját országunkban és nincs semmilyen ingatlanunk ott, így az ilyen üres fenyegetések nem hatnak meg minket.

Mégis, ez az összetűzés arra kényszerített minket, hogy jobb rejtekhely után nézzünk, mivel még két éjszakát terveztünk maradni. Hamar meg is találtunk, egy romos ház első emeletén. Valójában egy maréknyi elhagyatott, félig összedőlt házat találtunk, melyek egy nem olyan rég elmúlt háború emlékét őrzik, ahol a természet lassan behálózza az omladozó betont. A szoba, amiben sátrat vertünk, a jobbik kempinghelyek közé tartozott, egy közeli, csupán egy kilométerre lévő forrással, csöndes, békés helyen. Mindössze 4 kilométert kellett sétálnunk az erdei aszfaltúton a tó mellett, hogy elérjük a központot.

 

Nem olvastunk utána Plitvicének mielőtt ide jöttünk volna – és ez gyakran megtörténik azokkal a helyekkel, ahova egyszerűen csak tudjuk, hogy el kell jutnunk – így a táj szépsége eléggé ledöbbentett minket. Számos tó található a környéken, melyeket tiszta forrásvíz táplál, de nem ez teszi a helyet különlegessé. A park sűrű, méregzöld erdeje lassan emelkedő dombokon fekszik, és a tavak a köztük lévő fennsíkokba ágyazódnak be. A víz szabadon folyik lefelé köztük, mintegy 200 méternyi különbséget leküzdve közben, apró réseken, gyökereken, és számos vízesésen keresztülfolyva, melyek a pár méterestől a több tíz méteres magasságig terjednek. Választhatjuk a túrázást a dombokon-hegyeken, ahol akár medvével is szembetalálkozhatunk a számos helyi növényfaj mellett, gyönyörű kilátással az alant fekvő tavakra. Vagy sétálhatunk a fahidakon, melyek a tavak sekély részei fölött vezetnek, megcsodálva a számos apró vízfolyást, barlangot és víznyelőt, miközben a vízesések olyan közel vannak, hogy a vízpermet néha zuhanyzással ér fel.

Készüljetek, mert rengeteg képpel jöttem innen, egyszerűen nem tudtunk választani 🙂

Egy tipikus romos ház a környéken
A látkép fentről
A kötelező selfie
Elektromos hajón is be lehet járni a környéket
Készülődés az ideiglenes lakhelyünkön
A ház, amiben laktunk 🙂

Első élmények Boszniában

Miután beiktattunk egy pihenőnapot a túrázás után, közvetlenül Bosznia felé vettük az irányt, ahol az első pár éjszakát szintén egy nemzeti parkban töltöttük. Az eredeti terv szerint a horvát határ mellett haladtunk volna, csak belesve a bosnyák oldalra, mielőtt visszatérünk a tengerpartra, mivel a taposóaknák még mindig veszélyt jelentenek errefelé, ami nem a legjobb életbiztosítás vadkempingezés során. De egyre bátrabbak lettünk, ha sátorhely-kérésről van szó, és a horvát árak túl magasnak bizonyultak az ízlésünknek. Mivel aknák biztosan nincsenek kertekben és gondozott közterületeken (és a vadkemping Boszniában legális, ezt a nagyszerű törvényt csak néhány más európai országgal osztva), úgy döntöttük nem lehet olyan vészes a helyzet. Egyébként is, annyi jó dolgot hallottunk a természetről és az emberekről; igazán jobban fel szerettük volna fedezni az országot.

Az első pár napunk a kristálytiszta, kanyargó Una folyó mellett vezetett. A nemzeti park egy hosszú, keskeny terület a folyó mellett, melyet hegyek-völgyek öveznek, és sűrű, aljnövényzettel benőtt erdő fed. A völgy a legtöbb Balkán vidékkel ellentétben viszonylag mentes volt a szeméttől, még szelektív kukát is találtunk a legnagyobb közeli városban, Bihacon. Akkor még nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget, nyugat-európai fejjel gondolkodva természetesnek vettük ezt.

Apró, max pár száz lélekszámú falvak rejtőztek elszórva az út mellett. Míg az ebédünket költöttük a folyóparton az egyik kisebb faluban, elsőként kóstolhattunk bele a híres Balkán vendégszeretetbe, ugyanis meghívtak minket egy közelben zajló grill partira. Elég furcsa egy összejövetel volt itt a semmi közepén, többek közt egy nigériai és egy marokkói sráccal is találkoztunk. Alan poharát folyton újratöltötték sörrel (én továbbra sem iszom alkoholt, de hasonló elbánásban részesültem, csak gyümölcslével), és egy igazán kellemes délutánt töltöttünk jó társaságban, történeket mesélve és hallgatva a helyiek dalokat a szerelemről (mi másról?).

Később rájöttünk, hogy ritka kincs, ha találkozunk valakivel, aki legalább látásból ismeri az angolt a vidéki részeken (nem csak Boszniában persze), és általában a google translate és a pantomim siet a segítségünkre, ami nem a legjobb alap egy érdekes beszélgetésre. Ugyan a szláv nyelvet beszélik Horvátországban, Boszniában, Montenegróban, Szerbiában és Macedóniában, csupán kisebb eltérésekkel és dialektusokkal, és van néhány közös szó a magyarral (szerencsére a sátor egy ilyen szó, így azt könnyű volt megjegyezni), nem ragadt ránk pár maréknyinál több szó, így minding örülünk, ha találunk angolul beszélő helyieket.

Nem a legrosszabb kempinghely
Na ezért nem érdemes vadkempingezni errefelé

A semmi közepén

A térkép szerint a nap végére utunk elvileg egy kis falun vezetett át, ahol vizet és esti sátorhelyet terveztünk kérni. De amikor szürkület környékén odaértünk, tulajdonképpen szó szerint le kellett mennünk a térképről, hogy egyáltalán megtaláljuk azt a pár házat, amiben feltételezhetően még lakott valaki. Sokat elmond a helyről hogy az egyik romos, falakkal és tetővel híján lévő kétszintes épület egyik földszinti szobáját használták birkaistállónak. Azt hiszem innentől jött az a pont, mikortól nem lepődtünk meg furcsa helyek és állatok együttállásától.  

Majd rádöbbentünk, hogy itt a világ végén nulla az esélye a vezetékes víznek, és a föld réteges sziklákból áll, némi fűvel a tetején. Épp hogy elég a legelő állatoknak, és biztosan nem alkalmas kútfúrásra, tehát honnan szerzik itt a vizet? Egy idős, hangos, de egyébiránt barátságos birkapásztor néni hamar megadta a választ a kérdésünkre, amikor belemerítette a vödrét az esővízgyűjtő hordóba, amit mélyen a földbe ástak. Újra bebizonyította, hogy sokszor a legszegényebb embereknek van a legnagyobb szíve, talán mert nem áll tőlük távol a nélkülözés és átérzik, milyen kiszolgáltatottnak lenni. Látva, hogy csupán az esővízre támaszkodhattak, mint vízforrás, újfent elgondolkodtam a nyugati élet vízpazarló életmódján (és mi még labdába se rúgunk, az Egyesült Államokhoz képest).

A sátorhely-kérés már keményebb diónak bizonyult. Talán furcsának találjátok, hogy egyáltalán vesszük rá a fáradtságot, amikor rétek-mezők vesznek körbe, amerre a szem ellát, de még mindig piszkálták a csőrünket a taposóaknák. Ráadásul egy olyan területen haladtunk keresztül, ahol előfordult pár, ami annyit jelent, hogy szinte semmi esély találkozni velük, de elég csak arra az egyre rálépni. A kérésünk általában annyiból áll, hogy azt mondjuk, sátor (ahogy korábban írtam, ugyanaz a jelentése szláv nyelven), és a földre mutogatunk, ami általában megértésre talál. Ebbe az esetben viszont az idős néni rámutatott egy messzi pontra valahova a távolba, és elköszönt tőlünk. Ezután találtunk egy férfit, aki a kérésünk után intett hogy kövessük, gondoltuk egy szerinte megfelelő sátorhelyre, de végül hasonlóan a horizont felé mutogatott, teljesen összezavarva minket. Nem volt mit tenni, kinéztünk a közelben egy biztonságosnak látszó tisztást és reméltük a legjobbakat. Napok teltek el mire rájöttünk, hogy a Sátor hegy aljában aludtunk. :D.

Ezen a kies vidéken történt még valami, ami számomra újdonság volt. Békésen tekertünk és csodáltuk a tájat, miközben az időjárás is kegyes volt hozzánk. Hirtelen kutyaugatást hallottam és egy szempillantás alatt mögöttünk és mellettünk termett 3-4 birkaterelő kutya, kifejezetten rémisztően csaholva. Tényleg úgy éreztem, hogy az életemért pedálozok, és szerencsére épp elértünk egy lejtőt és fel tudtunk gyorsulni. Még így is elég sokáig tartották velünk a tempót, és miközben folyamatosan visszanéztem rájuk, le is sodródtam az útról és csak a csoda mentett meg az eséstől. Korábban már hallottam, hogy a kutyák a Balkánon veszélyesek tudnak lenni, de valaminek a tudása nem készíthet fel a való életben bekövetkező adrenalin sokkra és ijedtségre. De őszintén szólva, több hasonló üldözésre számítottam, és az az igazság, hogy a kutyák errefelé (és most nem csak Boszniáról beszélek) az út mentén főleg kóbor kutyák, általában félnek az embertől, kiskutyák vagy csak valami kaját keresnek. Csak vigyázzatok a birkaterelőkre (és ritka alkalmakkor a falusi őrző-védőkre, de azok általában meg vannak kötve), és nem lesz probléma.

Végül visszaérkeztünk a civilizációba, kisebb és nagyobb városkákon keresztülhaladva, ahol alkalmanként még egy-egy beszélgetésbe is tudtunk elegyedni. A tavasz már az utolsókat rúgta, de még előrukkolt számunkra egy meglepetéssel, amikor is egy hatalmas felhőszakadáson kellett keresztülvergődnünk (persze az esőkabát a táskában volt, mivel a melegre való tekintettel nem tartottuk szükségesnek). Persze nem volt semmi tető hosszú kilométereken keresztül, ahova behúzódhattunk volna, a vihar pedig kitartóan tombolt vagy egy órán keresztül, így nem volt mit tenni, mint összeszorított foggal tűrni a dolgot. Annyira csurom vizes voltam, hogy egy idő után pocsolyában ültem a nyeregben, Alan nem érezte a karját, de a legrosszabb rész a lejtős szakasznál következett. Annyira fáztunk, hogy a remegéstől alig tudtuk egyenesen  tartani a kormányt, és talán még rosszabb volt az élmény a havas esőnél is, amiben Olaszországban volt részünk

Egyszer aztán megérkeztünk egy nagyobb városba, de ahelyett, hogy másnap tovább haladtunk volna az úton, a kórház felé kellett vegyük az irányt. De erről többet majd a következő bejegyzésben.