Görögország, második rész – tengerpart, vízesések, és találkozás a görög MacGyverrel

Görögország, második rész – tengerpart, vízesések, és találkozás a görög MacGyverrel

Miután elhagytuk Lamiat, hogy búvóhelyet keressünk a vihar előtt, sietősre vettük az iramot, mivel sötétedett és napnyugta után, rossz láthatósági viszonyok mellett sokkal nehezebb jó helyet találni a sátornak. Nem volt sok választási lehetőségünk, mivel Erakle után, ami a híres Thermopylae közelében van, hosszú emelkedő várt ránk, ami vállalhatatlan lett volna már ilyen későn. Az út mentén sűrű növényzet, olajligetek és házak sötétlettek, előttünk meg a hegy magasodott. Egyetlen reményünk a falun túl lévő templom volt pont az emelkedő alján, de nem tudtuk, hogy nyitva, esetleg használatban van-e. Óvatosan nyomtuk le a kilincset, az ajtó pedig kinyílt, elénk tárva egy asztal előtt békésen üldögélő ember meglepett arcát. Ő azt hitte a faluból jöttek megnézni őt,  mi meg már indultunk volna tovább. De a feltevés téves volt mindkettőnk részéről – igy történt, hogy összejöttünk egy hasonszőrű bringással, akinek ugyanaz a gondolata támadt, mint nekünk. 😀

Gyertyafényes vacsora

Találkozás a görög MacGyverrel

A kezdeti felfordulás és berendezkedés után sokat nevettünk magunkon, betoltuk a bringákat, tetemes mennyiségű gyertyát gyújtottunk, melynek fénye mellett egy szuper vacsorát költöttünk el, kissé romantikus hangulatban. Szárazak és boldogok voltunk, biztonságban a kint ömlő esőtől, ami nem sokkal érkezésünk után kezdett szakadni. Szerencsére csak a ciklon széle ért el minket, három napos folyamatos esőt hozva magával. Ez hosszú kényszerpihenőt jelentett, amit igazából nem is bántunk. A dolog egyetlen szépséghibája Alan jógamatraca volt, ami nem adta a legkényelmesebb alvófelületet a kemény csempepadlón, de a körülményeket figyelembe véve nem is remélhettünk volna jobb helyet.

Bringás barátunk egy Giannis nevű idősebb görög volt, elég jól beszélt angolul, így sokat és sokáig, estébe nyúlóan  beszélgettünk. Igazi ezermester volt, például maga készítette többek között a fejlámpáját, a hordozható elemtöltőjét, és fából a bringás táskáját. Természetesen ebbe a bringája is beletartozott, nagyjából látható is a szerkezet a templom belsejében készült képen. (Sajnos nem készült túl sok kép együtt – jó társaságban észrevétlenül elszalad az idő…) Hozzátenném hogy a  felszerelése nem volt a legkönnyebb (csak a kosarak 5kg-ot nyomtak), de amint mondta, nem szeret sietni, csak élvezi a tájat a maga tempójában és kényelmében (még kempingszéket is cipelt magával!). A kerekeinkre is ránézett, hogy ellenőrizze a küllők feszességét és módosítsa szükség esetén.

Az út vége
Sütögetés az esőben
Készen az újabb kihívásra
Az eddigi legegyenesebb út amit láttunk, a távolban Lamia

Épp hazafelé tartott egy hónapos túráról, amit Peloponnészoszon töltött, mi pedig nem haboztunk kifaggatni őt a látnivalókról, tippekről. Kaptunk infót a legjobb útvonalakról, a kihagyhatatlan szépségekről (közte számos vízeséssel) és történelmi helyekről. Mesélt az ingyenes, szabadtéri meleg vizű forrásról Thermopylae-nél, ami csupán 10 km-re van a templomtól (ahova végső soron eljutottunk hónapokkal később, de erről többet olvashattok a későbbiekben).

Végre Peloponnészoszban

Miután elállt az eső, Patrasz felé vettük az irányt, ahol nyugat felől akartunk átkelni a félszigetre egy hosszú hídon keresztül. A bejegyzés elején említett emelkedő valóban látványos de viszonylag könnyűnek bizonyult, és rengeteg frissítőt kínált érett füge formájában. Amfissa után a leggyorsabb és legrövidebb útnak a part menti főút ígérkezett, ami, ahogy szinte mindenhol, a táj természetes vonulatát követve elég dimbes-dombos volt. Egyik oldalunkon a tenger, a másikon pedig magas fal kísért minket, közte tipikus mediterrán növényzettel, számos cédrussal, gránátalma és narancsfával, és füge nőtt minden repedésben. Giannis elmondása szerint a hídon gyalogút várt ránk, így elviekben átkelhettünk rajta, annak ellenére, hogy egyébként autópálya volt. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a másik oldalon lépcsők vannak.. Szerencsémre Alan jó formában van. 😀

Az első amolyan strand kempingezés
Amfissa felé
A híd Patrasz után

Első úticélunknak az ősi Olimpia városát tűztük ki, mélyen a hegyekben. Több mászás, több látvány, legalábbis általában, azonban hamar felfedeztük, hogy számunkra annyira nem érte meg a szenvedést ebben az esetben, és jobban szeretjük a természetet magát. Az út mentén, tipikusan a vidéki Görögországban, olajfaligetek borították a tájat. Még az erdőben is mély zsebeket vágtak az ültetvények, olyan nagyok, hogy a messzi távolból is jól kivehetőek voltak. Az olívaolaj termesztés a helyiek egyik legfontosabb bevételi forrásai között van a krízis sújtotta Görögországban, de ahogy egyre több ember választja ezt a lehetőséget, az árak várhatóan csökkenni fognak, máris kevésbé vonzóvá téve azt.  

Rengeteg ember jön ide a történelmi helyszínek miatt és ha a múzeumi és egyéb belépők árát nézzük, sokba is fájhat egy nyaralás. Lehet, hogy egy nyugati turistának, aki a nyári pihenését tölti itt, ez nem jelentős tétel a költségvetésében, de nekünk, hosszútávú utazóknak vagy az ittenieknek, jóval alacsonyabb fizetéssel, bizony nem mindegy. A kormány a helyzeten úgy próbál segíteni, hogy az összes  archeológiai ásatás és múzeumi belépő árát szeptember és március között jelentősen csökkenti (sokszor a felére), valamint ebben az időszakban a hónap első vasárnapja ingyenes. Sőt, nemzeti ünnepeken sincs díj; ha jól emlékszem összesen hat napról van szó. Sajnos mi még a főszezonban érkeztünk első helyszínünkre, és nem akartuk kifizetni a fejenként 10 eurós költséget néhány rendezettebb szikladarabért, ami teljesen jól látható volt a kerítésen kívülről is. Így csak elköltöttünk egy kényelmes ebédet, majd kicsit körbejártuk a terepet, miközben továbbra is sokkolt minket az iszonyú mennyiségű turista (milyen lehet nyáron, te jó ég), majd továbbálltunk.

Vízesések és strandok

A következő helyszínünk egy vízesés volt a Neda folyó völgyében, Fygalia-hoz közel. Mivel későre járt, végül ott vertük fel a sátrat, majd csak másnap reggel, miután elrejtettük a bringákat, láttunk neki a meredeken lejtő, 3 km hosszú sziklás túraösvénynek. A táj, ahogy a legtöbb hegyvidék Görögországban, lélegzetelállító;  völgyekkel ölelt hegycsúcsok váltakoznak, melyeket buján zöldellő növényzet borít. Habár kora októberben jártunk, egészen nyárias idő volt, az ősz színeinek még nyoma sem látszott.  Két egymásba fonódó gyönyörű vízesést találtunk a lejtő alján, ami mellé még egy hegyoldalba épített kolostor is járt (úgy látszik errefelé imádnak lehetetlen helyekre kolostorokat építeni), így nem is kívánhattunk volna szebb helyszínt az ebédnek. 

Még azután sem bántuk meg a látogatást, miután a völgyből egy brutális, helyenként 15 százalékos emelkedőn felkapaszkodva jutottunk ki. Ráadásul – öröm az ürömben –  szembejött velünk egy újonnan épített szabadtéri színház, a semmi közepén, így még egy kis kultúrában is részünk lehetett. Egyébként is, igazán büszkének érzed magad mikor feljutsz a hegytetőre, ami után a legtöbb esetben (de nem mindig) hosszú és élvezetes lejtő a jutalom.

Egy színház csak nekem (nem hagyhattam ki egy gyors énekórát 😀
Néha jól jön a szandál 😀

Visszatérve a tengerparthoz végre közel kerültünk a már nagyon várt strandoláshoz. Megünneplendő fél éves kalandozásainkat, valamint az első évfordulónkat, a hét felét terveztük strandon tölteni, miközben nem csinálunk semmi mást csak pihenünk, napozunk, úszunk és elfogyasztjuk az ünnepléshez vett tortát. Eredetileg Voidokilia-t vettük célba, ami az egyik leghíresebb strand a szárazföldi részen; azonban elég kieső helyen van, kevés eséllyel az ivóvízre, ami kissé megnehezítette volna a hosszabb ott tartózkodásunkat. Végül találtunk egy király strandot tőle kicsit északabbra, ahol még egy rövidesen lebontásra kerülő, már bezárt strandbüfé asztalait és áramát is használhattuk, és a zuhany is működött, így igazi kempingben érezhettük magunkat. Vadkemping szempontjából úgy is mondhatjuk, megütöttük a főnyereményt. Ahogy korábban említettem, ez a tevékenység nem legális itt, és nyáron a rendőrség ki is használja a vadkempingezők aranybányáját, ahogy sorra bünteti őket. De szezonon kívül csupán pár helyi ember hajlandó lesétálni a partra és élvezni a továbbra is kitűnő időt. Mindenki a lehető legbarátságosabb módon üdvözölt, a büfé tulajdonosa még ingyen sört és üdítőt is adott nekünk.

Azért fel szerettük volna fedezni Voidokiliat is, így eltöltöttünk ott egy napot és felgyalogoltunk a helyi látványossághoz, egy csodás, 700 éves francia kastélyhoz. Sokkal jobban élveztük, mint Olimpiát, még egy hatalmas barlangot is találtunk, és egy fillérbe se került a mutatvány. A terület igazán különleges, ahogy a part és a homokdűnék lassan zöld erdővé változnak, miközben a szint emelkedik a kastélyhoz közeledve, és elébed tárul a fantasztikus látvány, a táj változatos arcát mutatva. Nehéz szavakkal leírni, beszéljenek inkább a képek.  🙂

Polylimnio, a vízesések királynője

Ezután visszatértünk a hegyekbe, erdei utakon , hatalmas fák és olajfaligetek között haladtunk kelet felé, Kalamata (a híres olajbogyó termesztő vidék) irányába. Félúton további vízesésekbe futottunk bele, hosszú kilométereken át, az egyik például egy több lépcsős vízesés volt tavakkal fűszerezve. A név, Polylimnio eléggé illik a vidékre, ugyanis sok tavat jelent. Fogadok az esős évszakban nem tudtunk volna a folyó teljes hosszában végigsétálni, hogy a lehető legtöbb vízesést megnézhessük. Azt hiszem számomra ez volt az egyik legemlékezetesebb élmény Görögországban, el is határoztam, hogy később majd visszatérünk ide egy családi nyaralásra. Ha ti is meg akarjátok nézni, a közeli települést Charavginak hívják, egy édes kis hegyi falucska Kalamata és a nyugati part között.

Elbűvöl
Csak egy random vízesés

Habár lenyűgöző szépségekkel találkoztunk, egy kicsit elfáradtunk a sok mászásban. Úgy döntöttünk megpihenünk egy-két napra, ha sikerül vendéglátót találnunk Kalamatában, mielőtt rövidre zárjuk Peloponnészoszt és északnak indulunk. Azt hittük a görög időknek hamarosan vége, mivel csak rövid időt terveztünk Athénban tölteni és utána egyenesen Törökországba akartunk menni a szárazföldön keresztül, mielőtt megérkezik a hideg. De hát az ember tervez….tartja a mondás, és az ország még egy kicsivel többet szeretett volna mutatni magából, de erről majd a következő bejegyzésben olvashattok