Grúzia és Örményország

Grúzia és Örményország

Grúziában indul a híres Kaukázus hegység, ami – ha a megfelelő évszakban érkezel – a hegyi túrázók paradicsoma. Mi sajnos épp a leghidegebb tavaszi időszakot fogtuk ki, mikor az éjjeli hőmérséklet a hegyekben egyszerűen túl hideg volt a sátrazáshoz. Az egyetlen választásnak a főút kínálkozott, amiből már elegünk volt. Így aztán vonatra szálltunk Batumiban, ami egészen Tbilisziig elvitt, jóformán átszelve az országot. De azért kaptunk egy kis kóstolót a helyi életérzésből és legalább a két legnagyobb várost is bejártuk.

Gyors pillantás Grúziára

Amit azonnal észrevettem Batumiba érkezésünk után, az a látványos amerikai befolyás volt, és hogy úgy tűnik, az ország gyors fejlődési pályára állt. Annyiféle amerikai gyorséttermet láttam itt, mint Európában sehol ( pl.Wendy’s vagy Dunkin Donuts), az emberek jó része beszél legalább egy kicsit angolul (főként a fiatalok), és szinte az összes ATM-ből lehet dollárt felvenni, valamint kártyával fizetni még a sarki fűszeresnél is. A város modern, számos felhőkarcoló tarkítja a látványt, és rengeteg kerékpárút meg zöld park található itt, de azért megmaradt néhány tradicionális dolog is. Például, szinte az összes pékség árul khachapurit (tulajdonképpen laposkenyér vajjal és tojással a közepén) és lobianit, egy babkrémmel töltött péksüteményt. És persze az áruk széles választéka kapható ömlesztve, könnyebbé téve a hulladékmentes bevásárlást.  

Tbiliszi a várból

Örményország, jövünk

Utunk következő szakasza komoly kihívással kecsegtetett, mivel Örményország a világ egyik “leghegyesebb” országa, és itt nem tudtunk csalni a vonattal (bár nem is akartunk; már nagyon vágytunk a hegyekbe). A mindenhol legalább 600 méternél magasabban fekvő vidék ( néhány helytől, pl. a fővárostól eltekintve), folyamatosan váltakozó hegyes-dombos részekkel erős kombináció, melytől hevesebben ver a szív – mindkét értelemben. Szerencsére az éjszakai hőmérsékletek megengedőbbek voltak, mivel kicsit délebbre fekszik az ország, és a csipkés, hófödte hegycsúcsok, zöld mezők nyújtotta panoráma minden utazó álma. Már ha szereti a természetet, de komolyan –  ki nem? Igencsak meg kell dolgozni a látványért, ha kerékpáron nyomod, de ugyanakkor felemelő érzés, ami büszkeséggel tölt el. Az emelkedők a legtöbb helyen nem annyira meredekek (legalábbis számunkra, bocsi 2fortrips), inkább hosszúak. Na jó, volt néhány forduló egy murvás úton, ahol én (igen, Alan túl jó formában van hozzám képest) kénytelen voltam tolni – de nem lehet minden tökéletes.

Ősi történelem és kedves emberek

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem fogalmam sem volt Örményországról, azon kívül amit Törökországban hallottam a népirtásról a késői Ottomán birodalom idejében. Meglepett minket az ősi történelmével, kedves és barátságos emberekkel, és a túra eddigi leglenyűgözőbb hegyvidéki látványával. A szovjet idők nem tűntek el nyomtalanul, mindenhol beléjük botlottunk. Szinte mindenki beszélt oroszul, és minden második kocsi vagy teherautó öreg Lada vagy Kamaz (helló szocializmus, tudjátok miről beszélek). Általánosságban pedig az épületek, az utak állapota, és az országban uralkodó életérzés (talán Jerevánt, a fővárost kivéve) a 80-as éveket idézi, kicsit nosztalgikus hangulatba kerítve engem.

Az is új infó volt számomra, hogy ez volt az első ország, ami hivatalosan felvette a kereszténységet Krisztus után 301-ben, de Jereván történelme ennél jóval régebbre nyúlik vissza, mivel nemrég ünnepelte alapításának 2500-dik évét, így az egyik legidősebb főváros a világban. Azonban manapság elég modern, a központ nem sokban különbözik bármely nyugat európai várostól. De csak pár kilométert menj a külváros felé, és egy másik világban találod magad. Őszintén szólva, nekem jobban bejött az utóbbi, az emberek valóban barátságosak és vendégszeretők, emellett gyakorlatiasak és realisták. Az ország nincs épp a legjobb helyzetben, mivel mind Törökország, mind Azerbajdzsán lezárta a határokat, ezzel még inkább sarokba szorítva a gazdaságot. Ha európai utazó vagy, legalább élvezheted az olcsóság előnyét.

Jerevánban

Megismerni az országot

Az első délutánunkon egy folyóvölgy mellett haladtunk és közvetlen a határ után szerettünk volna kempinghelyet találni, mivel kezdett későre járni. Találtunk is egy szép nagy használaton kívüli focipályát a folyó mellett, ami tökéletes lett volna. Amint leszálltunk a bringákról, két kövér, AK-val felszerelkezett pasi erőlködött a domboldalon lefelé felénk. Erősen fújtatva próbálták megértetni velünk (némi nyelvi akadályba ütközve), hogy ilyen közel a határhoz nem lehet kempingezni, hiába vagyunk egy falu közepén. Nagyokat sóhajtva és a fejünket rázva újra nekiindultunk, abban reménykedve, hogy gyorsan találunk valamit, mielőtt teljesen besötétedik. Az egyetlen megfelelő hely egy használaton kívüli marhaistálló volt. Néha nem lehet válogatni… Eh, nem is volt olyan vészes, és legalább adott egy kis védelmet a széltől. 🙂 És úgy tűnik, bármikor valami rossz történik velünk, abból a végén mégis jó sül ki. Ahogy másnap indulásra készülődtünk, egy másik kerékpáros turista haladt el mellettünk

Egy másik utazóval is találkoztunk Thaiföldről

Carlos spanyol volt és vértapasztalt utazó, már szinte az egész világot bejárta bringával. Miután elcsíptük, a mászás meglepően könnyedén ment már az elejétől. Ahogy mondják, jó társaságban gyorsan repül az idő. Még egy pihenőnapot is együtt töltöttünk Dilijanban, ahol épp érkezésünk másnapján tartottak fesztivált. Lehet, hogy számítottak ránk… Egészen a Sevan tóig velünk tartott, ami 70km-re van Jerevántól és a méretét figyelembe véve az egyik legmagasabban fekvő tava a világon. Gyönyörűnek találtuk, főként mert előtte egy hosszú, sötét, fullasztó alagúton kellett keresztülevickélnünk (tényleg a levegőért kapkodtam, és szenvedtem a szmogtól), ami után a magas, hóval fedett hegyekkel körülvett hatalmas tó látványa szó szerint arcul csapott minket.

Dilijanban
A pihenőnapunk Dilijanban

Egyedül a hegyekben

Khor Virab kolostor, az Ararát hegy a távolban
Összeismerkedtünk egy újabb társsal, 40km-en követett minket!

Emlékszem az izgatottság és rácsodálkozás érzésére, mikor a tó előtti hegyi hágó tetejére értünk, és megláttuk az első táblát, mely a selyemutat jelölte. Végre megtörténik – rálépünk az ősi civilizációk által használt híres folyosóra, ami egészen Kínáig vezet! Hosszú út áll előttünk, és az örmény hegyek tökéletes gyakorlóterepet nyújtottak a felkészüléshez. Eldugott hegyi települések, magasan fekvő hágók, és folyton változó időjárás, mellyel továbbra is szerencsénk volt. Mondjuk terveztünk is vele, láttunk egy egyhetes napos időablakot, amit pont el tudtunk érni Jerevánból indulva. Ugyan emiatt átlagosan napi 1000 méter emelkedő várt ránk, de igazából imádtuk, mert egyedül lehettünk a természetben, csodálva a lélegzetelállító tájat. Csipkés hegycsúcsok vettek körül minket, fehér tetejük narancsos fényben úszott a naplementében. Hosszú szakaszokon keresztül sokszor csak ámuldozva forgattam a fejemet (ti inkább az utat nézzétek ha erre jártok, mert tele az egész lyukakkal). Az ilyen élmények adják az egyik legnagyobb motivációt az utazásunkhoz!

A földút felfelé Tatevhez
Le a völgybe
Az arcomon látszik mennyire imádom a földutat
Teljesen egyetértek, ha szemetelsz, disznó vagy
A kolostor Tatevben

Miután megmásztuk az addigi legmagasabb hágónkat (2535 méter), ideje volt búcsút inteni és belépni egy régen várt országba. Már a határátlépés is melegséggel töltötte el a szívünket – még sose kaptunk ilyen kedves fogadtatást az őröktől. Isten hozott Iránban. Hú, igazi hullámvasútnak bizonyult, de mindent megtudtok majd a következő bejegyzésből. 😉

Our last camping in Armenia