Igazi olasz pizza és három ország egy nap alatt

Igazi olasz pizza és három ország egy nap alatt

Miután úgy döntöttünk búcsút intünk a Dolomitoknak, gyorsan kerestünk vendéglátót magunknak Udine közelében, mielőtt a tengerpart felé vettük volna az irányt. Szerencsére találtunk egy eszméletlenül lelkes bringást, Lorenzot, aki ráadásul még az előző esti vadkemping helyre is adott tippet. Így esett, hogy egy tóparton vertünk sátrat, amit egyébként kihagytunk volna. Később kiderült, hogy sok olyan utazót is vendégül látott, akivel az út további részén találkoztunk, és mindenki kiemelte, mennyire is vicces egy pasi J

Újra tókemping

A tóhoz vezető út elég dimbes-dombos volt, sűrű erdővel körülvéve. A főút helyett letértünk egy kerékpárútra, ami csak néha érintette azt, keresztülvezetve minket az erdőn. Ezek az erdei utak csodás látványt nyújtanak, azonban nagy hátrányuk, hogy a természet eredeti vonalvezetését követik, ami egyet jelent még több emelkedővel, amit már annyira nem kívántunk a nap végén. Egy hegyi hágó megmászása után nekem ez már egy kicsit sok volt, amivel egyetértett a térdem is, egy éles fájdalommal jelezve, hogy túltoltam aznap. Őszintén nem tudom, hogy jutottam el a tó köves partjára, és attól tartottunk, hogy esetleg kényszerpihenőre lesz szükségem.

 

Legalább az időjárás meleg és napos volt, és nem is kérhettünk volna jobb látványt, amikor megpillantottunk egy stéget, aminek még teteje is volt.  Egy szűkebb völgybe érkeztünk le, amit nagy, zöldellő hegyek vettek körül, és a gyönyörű, tiszta kék vízen tükröződtek. Némelyikük tetején még egy kevés hó is volt, emlékeztetve minket az elmúlt hetekre, amit közöttük töltöttünk. A csillagokat bámulva szenderedtünk álomra, majd esőcseppekre ébredtünk az éjszaka közepén. Mint kiderült, a fából készült tető rendelkezett pár réssel, amin az ömlő eső átjutott.  Volt pár ilyen esetünk, amikor gyorsan kellett cselekednünk, hogy ne ázzon szét az egész felszerelés, és ezek a pillanatok elég félelmetesek. Egy alkalommal, ha csak néhány másodperccel később ébredünk.. nos, mondjuk úgy hálásak vagyunk, hogy a szerencse eddig a mi oldalunkon állt. 

Egy tökéletes kempinghely

Az utolsó olasz emlékek

Másnap nem éreztem a fájdalmat a térdemben, ami nagy megkönnyebbülésre adott okot. Egy ilyen utazás során nem mozdulni egy megrándult izom miatt nagy időveszteséggel jár. És találni egy helyet pár hétre ilyen rövid időn belül majdnem lehetetlen némi fizetés nélkül, amit nem igazán engedhetünk meg magunknak. Gyorsan letudtuk a hátralévő kilométereket szállásadónkig, és épphogy beljebb kerültünk és megismerkedtünk vele, úgy leesett az ég, mintha a Noé bárkáját játszanák újra. Egy másik vendége is volt, aki éppen egy egynapos túráról tért vissza; szegény holland srác úgy nézett ki mintha épp egy medencét úszott volna át ruhástul. Letudtuk a már nagyon vágyott zuhanyt, és eltöltöttünk egy vidám és kellemes multikulti estét.

Mint  kiderült, Lorenzo készítette a világ legjobb pizzáját, és egyiket a másik után dobálta az asztalra, amíg egy morzsával több se fért le a torkunkon. Önkéntelen hangokat hallattam elismerésem jeléül, később Alan megjegyezte, hogy a holland srác elég meghökkenve bámult rám az este folyamán. 😀 Ezért imádom a warmshowerst/couchsurfinget, közelről ismerheted meg a kultúrát és találkozhatsz a legjobb emberekkel. Még ha lenne is elég pénzünk kényelmes szállodákra meg hasonlókra, akkor is az utazás e módját választanám, mert ez az igazi módja egy ország felfedezésének, a helyi emberek szemén keresztül. 

 

Az eredeti terveink szerint Triesztbe mentünk volnaUdine után. Mielőtt elértük volna a  várost, döntés elé kerültünk. Szlovénián keresztül akartunk eljutni Horvátországba, és mindenféleképpen emelkedő várt ránk, de a város után lévő  sokkal meredebb. Nem volt szerencsénk és nem várt ránk ott szállás, így a ridge mellett döntöttünk, és gyönyörű kilátás várt ránk, a várossal, tengerparttal és a kikötővel alattunk. Hogy végre újra láttuk a tengert, gondolkodtunk a part menti a horvát részen. Mivel csak egy szűk kétsávos út vezet ott, egyik oldalon több száz méter magas fallal és hirtelen süllyedéssel a másikon, öngyilkosságnak tűnt a dolog a száguldó kocsik és buszok mellett, még a korai májusi szezonban is. Így a felvidék mellett döntöttünk, kihagyva a ferryken való fizetést a szigeti útvonalon, ami egyébként a legnépszerűbb opció volt a kerékpáros turisták között, nem túl sok szinttel. 

Kilátás Trieszt felett

És megérkezünk a Balkán előszobájába

A felvidékre Szlovénián keresztül vezetett az út. Mivel csupán egy 50km hosszú szakaszról beszélünk, egyszerű volt letudni egy nap alatt. Szóval reggel még Olaszországban ébredtünk, áttekertünk Szlovénián, és az este egy apró horvát határ után ért minket. Egy valamit szinte azonnal észrevettünk a félszigetre érkezés során, ami nagyban különbözik Olaszországtól, és általánosan igaz a Balkánra. Az előbbinél hosszú emelkedőket küzdöttünk le, majd élveztük a lejtőt (de a havat és az esőt nem) a hegyi hágó megmászása után. Utóbbinál azonban a természet úgy döntött, hogy az egyenes, lapos utak igenis unalmasak. Nem sokkal azután hogy felérsz egy domb vagy hegy tetejére és azt hinnéd vége, jön a következő. Persze vannak lejtők, de csak hogy elhitessék veled, hogy mostantól könnyű lesz a menet. Legalább erdők között tekertünk keresztül, amik árnyékot adtak, és az időjárás kezdett melegedni, amiben annyira reménykedtünk.

Ahogy átléptünk a határon, felfedeztünk egy apró falvat, és legnagyobb örömömre láttam, hogy Horvátországban is van szelektív szemétgyűjtés. A tájkép nagyban megváltozott, sziklák, füves területek és bokrok uralták a látképet, alig fellelhető nyomával az településeknek, azon az egy évszázados falucskán kívül. A vad kakukkfű illatozott az egész környéken, főképp azon a réten, ahol végül lehajtottuk a fejünket. És ez a nap egyben az első a túrán, amikortól elkezdtem szedni a kakukkfüvet teának és fűszernek, eszembe jutva a gyerekkorom nagymamám falujában, ahol ez mindennapos dolognak számított.

 

Alanről falut neveztek el 😀
Vad lovak és mezők, amerre a szem ellát

Másnap le kellett ereszkedünk Rijekába, mielőtt feljuthattunk volna a felvidékre. Az a hosszú, 600 méteres lejtő már menet közben fájdalmas volt, tudva hogy az elvesztett szintet újra meg kell másznunk, de kihívásként tekintettünk rá, ami által erősebbé válunk. Miután elhagytunk néhány falut és nagyrészt felfelé haladtunk egy pár napig, megérkeztünk egy hatalmas, a civilizáció által érintetlen területre.  Akármerre néztünk, vad virágokkal és száraz bokrokkal tarkított mezők, sziklás hegyoldalak vettek körül minket, és zöld réteken legelő félig vad lovak mellett haladtunk el. A kilátás elbűvölő volt; egy meredek hegyoldalon tekertünk, és majdnem derékszögű fal vezetett le az Adriához, ami olyan közel volt, hogy szinte megérintettük, kivételen látványt nyújtva. A térkép alapján nem gondoltuk volna, milyen hatalmasak a szigetek, befedve csaknem a horizont felét. Talán elképzelhető, milyen hatalmas volt ez a táj, ha elmondom, hogy napokig nem láttunk szinte senkit, csak a természetet és a lovakat. A csend csak még inkább lélegzetelállítóvá tette az élményt, és nyugodtsággal töltött el. Biztonsággal mondhatom, hogy ez a periódus a Balkán túránk egyik fénypontja volt

Habár nem tartott sokáig, nem voltunk szomorúak, mert a következő kivételes szépség már a kanyarban várt, és alig vártuk, hogy megpillantsuk. De erről többet a következő bejegyzésben 😉