Ironman lettem :)

Ironman lettem :)

 

Mikor 2009-ben elkezdtem triatlonozni és hallottam az ironmanről, a bennem motoszkáló őrült már akkor eljátszott a teljesítés gondolatával, de az igazi elhatározás 2015-ben érett be, amikor harmadszor csináltam meg a távot egy váltó keretében. Fontos mérföldkő ez, hiszen ezzel indult anno hódító útjára a triatlon, szóval nevezhetjük klasszikusnak. 3,8km úszásból, 180km kerékpározásból és 42km futásból áll. Abban az évben novemberben le is futottam az első maratonom, és felkészültnek éreztem magam, azonban a lábam a maraton után begyulladt, és rájöttem, hogy nem halogathatom tovább a bütyökműtétet, így az ironman csúszott egy évet. A márciusi és májusi műtét után szeptemberben kezdtem el futni, majd átigazoltam októberben a Kistri csapatához és a telet sok-sok úszással és hosszú futásokkal töltöttem. Letévedtem pár spinning órára is, azonban az nem igazán az én műfajom, városi bringásként inkább beértem a napi közlekedéssel, a -15 fokban az is épp elég edzés volt 😀 A felkészülési időszak közepén úgy hozta az élet, hogy teljesítettem Dubajban egy féltávot, ami egész jól sikerült, mert a második legjobb időmet hoztam össze. Ezek után már csak nagyon sokat kellett edzeni, májusban megcsinálni a speciált és mentálisan is felkészülni a versenyre. Nem mondom hogy az utolsó pár hónapban egyszerű volt az a rengeteg bringa meg résztávos futóedzés, de nagyon megérte. Jó erőben éreztem magam így egy időcélt is kitűztem magam elé, szerettem volna 13 órán belül beérkezni.

Ahogy az elmúlt években mindig, most is Gyékényesen szálltunk meg, mert az úszás rajtja itt van és nem kell korán reggel átkocsikázni Nagyatádról. Eredetileg anyát kértem meg segítőnek, de ő az utolsó pillanatban lebetegedett, így csak apa kísért el a versenyre, azonban sajnos nem tudta magát félretenni a versenyt megelőző napokban, kicsit fel is idegesített. Szerencsére segítségemre sietett két barátom, akik eredetileg is jöttek volna, Tamás egyébként is vállalta a csapat bringaszervízét a verseny során, Botond meg végig mellettem volt a verseny alatt, adta amit kértem (meg amit nem kértem de tudta hogy kell) és masszírozott a futás végefelé, nélkülük nem sikerült volna a verseny, szóval örök hálám nektek 🙂

Az előző posztomban kitűzött cél, miszerint hulladékmentesen szeretném végigvinni a versenyt, majdnem teljesen sikerült, pedig végülis nem kellett hozzá sokminden. A hét elején legyártottam a műzliszeleteket, találtam otthon néhány maradék gélt amit beraktam a bringához és a futáshoz, és a verseny előtti este megsütöttem a zablepényeket, plusz bekészítettem egy izos kulacsot és a futóhátizsákom a futáshoz. Előző hétvégén ugyanis 28-at futottam benne, és kényelmesnek éreztem, így gondoltam a versenyre is jó lesz, de legfeljebb kulacsra váltok ha nem.

A verseny napján sikerült jó ütemben felkelnem, és viszonylag időben bedepóznom, bár a bemelegítő úszás kimaradt. Így is viszonylag nyugodtan vártam a rajtot, de amikor elhangzott a Vangelis, könnybe lábadt a szemem és jóleső borzongás futott át rajtam. Sikerült megfogadni az edzőm, Gyula tanácsát előző estéről és a bal oldalra helyezkedni az úszás elején, így végig a saját tempómban tudtam úszni, és komolyabb bunyó nélkül túlélni az első számot. Az első kör 43 perces lett, így tudtam hogy az 1:20 már nem fog összejönni, de nem izgattam magam, ugye egy ironmanen mindenre van idő és nem ezen az 5 percen fog múlni a dolog. Hasonló időt úsztam a második körben is, így legalább 1:30-on belül sikerült behozni, amivel elégedett voltam. Egy gyors depózást követően pattantam is a bringára és belőttem egy 30-as utazótempót magamnak.

A bringapálya első, 75km-es szakasza szuper élvezetes volt, az Arborétumot minden alkalommal csodálattal nézem, és olyan jó kedvem volt hogy már itt elkezdtem énekelni, első körben a szokásos számaimat, de később rengetegszer kaptam elő a Nagyatádi ironman hivatalos dalának (Az út maga a cél) refrénjét. Iszonyat jó ez a szám, de ez a pár sor különösen motiváló: „Hogy lesz-e elég erőd, majd a végén, azt csak a szíved látja majd. Amíg ég a tűz ott benned majd, hidd el hogy vár a cél. Nem számít ki lesz az első, nem számít csak végig érj. Nem vagy vasból de néha mégis, keményebb légy mint a fém!” Annak is nagyon örültem, hogy Tamás és Botond két helyen is elébem ment kocsival és a hosszú szakaszon is kaptam egy kis szurkolást, nagyon jólesett 🙂 A frissítőknél mind a nagykörön, mind a három kiskörön csak izos kulacsot és egy rakat banánt vettem fel, igazából a saját cuccaimból alig fogyott, persze azért pár darabot meg egy-két sótablettát megettem, plusz a végefelé a két berakott gélt, mert a futás előtt már nem ajánlott nehezebbet enni. Mondjuk erre is megfelel a banán, csak már kicsit untam. 😀  Az utolsó kiskörben visszavettem picit mert a tervezett 6 és fél órát így is tudtam hogy megcsinálom, de még sose futottam ennyit ilyen hosszú bringa után és elsőre inkább biztosra mentem, hogy kipihenten szálljak le. Na majd jövőre 😀

A második depózást kicsit elhúztam mert előtte sehol se mentem el pisilni, plusz arcot mostam hogy felfrissüljek. Volt egy kis kavar a kistris sátornál mikor kiértem a pályára mert nem voltak ott a segítőim (tanács, ha a csapatmezre egy sima sárga trikót veszel fel a futáshoz hogy ne égj le, azt nem árt előre közölni velük hogy észre vegyenek), így pár perc gondolkodás után megkértem egy csapattársam segítőjét, Krisztát, hogy adjon a kezembe egy hideg kulacsot (ezúttal is nagyon köszönöm, plusz a csapathűtőnek is a segítséget :D), és nekivágtam az első körnek. Elég jó erőben voltam mert az első pár km-en 5:10-es tempóban futottam, aztán gyorsan vissza is vettem mert tudtam hogy ennek csúnya vége lehet. A kulacs végülis nagyon bevált mert bárhol tudtam tölteni a frissítőállomásokon a nagy vödrökből, ahonnan a műanyag poharakat is töltötték. Akkor öntöztem magam és ittam belőle amikor akartam, és volt hogy meg se kellett állnom a frissítőnél mert még bőven volt elég vizem. Ugyan a második körben Tamás megtalált és feladta a futóhátizsákot, magammal vittem a kulacsot is és végül úgy döntöttem, csak az marad mert nem zavart menet közben, és praktikusabb is volt mint a hátizsák. Hosszútávú versenyeken ezentúl csak így megyek, ez nem csak a hulladékmentesség miatt jobb, lehet futva inni pl 🙂

A gyors, 6 perc alatti tempó az első két-három körig tartott, 15km után már éreztem a combjaimat és elég sokszor csak kocogtam. Izot minden körben ittam a csapatsátornál, plusz a dinnyét se hagytam ki szinte soha, viszont az elején nem ettem kekszet, lehet emiatt kezdett egy picit fájni a gyomrom. A 4. körtől már mindig megálltam a sátrunknál, ettem egy kis sós kekszet, paradicsomot és kaptam egy gyors combmassázst, ami után a kör feléig sikerült is gyorsabb tempót menni, azonban ha lassultam is, arra figyeltem hogy csak akkor sétáljak bele egy nagyon rövidet, ha meg kell állnom egy frissítőállomáson. A 4. kör végén, félmaratonnál láttam hogy még majd három órán van a maradék távra, így reménykedtem a célidőben de még nem mertem elhinni. Szerencsére bevált a stratégiám hogy bármilyen lassan is, de mindig nagyon hamar kocogni kezdtem egy-egy megálló után, amivel elkaptam egy ritmust és sokáig még a 6:30-as tempót is sikerült tartani. Az utolsó pár körben folyamatosan sós ropit és háztartási kekszet ettem amitől helyrejött a gyomrom, plusz végső energialöketként kétszer ittam kólát Botond tanácsára a távoli frissítőponton. Fontos a hulladékmentesség, de nem minden áron 😀 Az utolsó félkör már jutalomjáték volt, a parkban lévő frissítőponton csak átrohantam, a cél előtt ledobtam a kulacsot és besprinteltem, már nem érdekelt a fájdalom. Iszonyat jó élmény volt az egész, jövőre ugyanitt! 😀 És mégegyszer köszi a segítséget a Kistri csapatnak, és külön Tamásnak, Botondnak, Krisztának!