Keresztül az Alpokon

Keresztül az Alpokon

Ahogy elhagytuk a comoi tavat, rögtön bele is futottunk egy kerékpárútba, ami pont a nekünk megfelelő irányba vezetett. Magas hegyek övezték a folyót, ami mellett futott, ami lassan hömpölygött a széles völgyön át. Tágas mezőkön és árnyas ligeteken keresztül vezetett az utunk, és a hársfaillat mindent beborított. Az idő kellemes volt és meleg, tökéletes egy kis délutáni tekergésre, így rengeteg hétköznapi kerekpárossal és turistával találkoztunk, összesen többel, mint az elmúlt hónapban.

Könnyű napok jönnek
Egy kis dombocska, de semmi durvulás

Na csapjunk bele

Terveink szerint viszonylag egyenesen akartunk keresztülvágni Olaszországon, hogy visszajussunk a szlovén Alpokba és megnézzük Triglavot. Mivel a jelölt út északra vezetett volna minket Bormio felé, elbúcsúztunk a könnyű élettől a harmadik napon. Kelet felé Trento várt minket, ahol volt esélyünk egy warmshowerses vendéglátásra, ami ahogy már korábban írtam, bringás turistáknak szóló kanapészörf. Ehhez meg kellett másznunk az első komolyabb hegyi hágót, Passo Tonalet 1880m magasan, amivel jócskán megdöntöttük a korábbi rekordot. Ahogy a legtöbb ilyen hágó esetében jellemző, üdülővároskákon és síterepeken futnak keresztül. Ilyen magasságban, május elején még elég sok hó vett minket körül. Sőt, egy-két lejtő és lift is nyitva volt annak a pár szezon végi síelőnek, aki ilyenkor erre tévedt, de az utak nagyrészt üresen kongtak, és az üres kávézók és hotelek miatt az egész kísértetvárosra emlékeztetett. Borzongató érzés fent lenni a hegyekben, ahol csupán a saját légzésed hallod a csípős levegőn keresztül, és csak alig pár autót látni.

Talán a szintemelkedés miatt, vagy csak mert ilyen a szerencsénk, de az időjárás megváltozott, és a lefelé vezető utat szakadó esőben fejeztük be. Egy kisvárosba érkezve nem volt túl sok választási opciónk az olcsó kaját illetően, de legalább ki tudtuk várni az esőt a boltban. Teljesen átáztunk és a lehető leggyorsabban fel akartuk verni a sátrat, és találtunk is egy helyet a folyó mellett. Másnap reggel azonban rájöttünk, hogy a vendéglátóink a következő kisvárosban vannak Trento helyett, és elég későn is válaszoltak. Így inkább a továbbállás mellett döntöttünk, mert nem akartunk egy napot várakozással tölteni. Ha már elázunk, legalább csináljunk valami hasznosat. Végülis a lehető legjobb döntést hoztuk.

Az első komolyabb emelés
A bringás áradásveszélyben

Almaligetek és jó társaság

A következő nap egy olyan területen keresztül haladtunk, ahol minden négyzetcentimétert almaligetek takartak. Továbbra is esett, és épp csak sötétedéskor találtunk egy pihenőhelyet az út szélén. Persze jó pár dombot meg kellett másznunk hozzá előtte a szakadó esőben. De ahogy mondják, kellenek a rossz idők, hogy meg tudd becsülni a jót. Nem mintha ezen gondolkodtam volna aznap, de szerencsésnek mondhatom magam, mert Alan mindig ott van mellettem, hogy jó kedvre derítsen. Így nem igazán panaszkodhatom. 🙂 És aztán mintha elvágták volna, másnap egy napos, meleg napra ébredtünk, és elérkeztünk egy újabb folyómenti bringaúthoz. A völgy, amiben futott, szűkebb volt az előzőnél, és magas sziklák zártak körül minket, miközben továbbra is mindent almaligetek borítottak a falvak mentén. Egészen Bolzanoig haladt, így rengeteg bringás turistával találkoztunk. Épp ahogy képeket készítettünk egy hídon, egy pár haladt el mellettünk, és gyorsan utánuk siettünk köszönni nekik.

Olaszok voltak, Elena és Andrea, és kiderült, hogy csupán 4 napja hagyták hátra otthonukat, hogy körbe tekerjék a világot. Azonban ők Oroszországon és Mongólián keresztül akartak eljutni Délkelet-Ázsiába, mindezt még a tél beköszönte előtt. Mit ne mondjak, bátor terv, szóval sok-sok hátszelet kívánok nekik. 🙂 Végülis úgy döntöttünk, együtt keresünk sátorhelyet az éjszakára, és a folyó mellett volt is elég hely hozzá. Még a fordított vendégkönyvünkbe is írtak, amit vendéglátóknak és érdekes embereknek adunk oda, hogy írjanak pár szót, amit csak gondolnak. A következő nap is együtt bringáztunk egészen Bolzanoig, ahol ők folytatták az utat Ausztria felé. Mivel mi Cortina d’Ampezzo felé vettük az irányt keletnek, búcsút intettünk nekik és elkezdtünk mászni a szemerkélő esőben.  

Úgy néz ki mint egy festmény, de valódi 🙂
Végre egy kis csajos duma 🙂
Egy bringás alagút!

Újra találkozunk a hegyekkel

Miután az elmúlt hónapban elég sok szintet küzdöttünk le, már nem esett nehezünkre az első emelkedő, de amint elértünk egy üdülővárosba, újfent lecsapott ránk egy zivatar. Meredek hegyekkel körülvéve a vadkempingezési esélyeink a nullához közelítettek, így megragadtuk a lehetőséget, hogy egy kertben kérjünk helyet a sátornak. Persze az első próbálkozásom csúfos kudarcot vallott, és majdnem fel is adtuk az egészet, míg el nem haladtunk egy olyan pázsit mellett, mely a tökéletes kilátást nyújtotta a Dolomitokra, és nem tudtuk megállni a kopogtatást. Egy öreg hölgy nyitott ajtót és persze egy szót sem beszélt angolul, csak németül, némi olasszal fűszerezve. Szerencsére már tudtam a sátras kérdést olaszul, így legalább a szándék átment, és rögtön el is vezetett minket a hátsó kertbe, ahol felverhettük a sátrat és fedő alá fértek a bicajok. Még kenyeret, vajat, lekvárt és kávét is kaptunk reggelire, így igazán pozitív csalódás volt az emberek nagylelkűségét illetően az idegenek felé. 🙂 Azonban ha hegyeket eszel reggelire, akkor bizony kicsivel több kell néhány szelet vajas kenyérnél, így persze megfőztük a szokásos zabkásánkat is. Majd elbúcsúztunk a kedves nénitől és a lányától, és nekiindultunk a napnak, ami utólag az eddigi leghosszabb mászással büszkélkedhet, először érve 2000 méter fölé bringával.

A Gardena hágó nem adta könnyen magát, mivel úgy tűnik májusban az esőistenek hatalmas partit tarthattak és kicsit túlságosan a pohár fenekére néztek. Nem túlzás azt állítanom, hogy nem volt mindig őszinte a mosolyunk, de ezek a kihívások teszik még emlékezetesebbé az utat. A következő probléma már aznap este utolért minket, amint elértünk egy kisebb várost a szakadó esőben, szinte nulla kajával a táskáinkban, és 5 percünk volt bevásárolni az egyetlen nyitva tartó boltban. Néha jól jön, hogy nem tervezünk gourmet fogásokat készíteni az úton, így általában majdnem mindig ugyanazokat az alapanyagokat vesszük. Így gyorsan felkaptuk pár nélkülözhetetlen dolgot. Lesz majd egy másik bejegyzés vásárlási és főzési tippekkel, szóval majd nézzétek a blogot, ha érdekel a dolog. 🙂

Szóval miután elhárítottuk a katasztrófát a következő pár napra, még mindig ott volt az esti alvóhely kérdése, de a lehetőség tulajdonképpen ott volt az orrunk előtt, amíg vártunk, hogy elzárják a csapot a fejünk felett. A boltnak egy elég nagy mélygarázsa volt, és mivel másnap, vasárnap minden zárva errefelé, praktikusan nulla esély volt arra, hogy felfedezzen minket valaki reggel. Nem kellett sokáig gondolkodnunk rajta, és egy kellemes, száraz helyen aludtunk, 1400 méter magasan. Talán nem a legfestőibb szépségű a kilátás, de ez nem lehet mindig az elsődleges szempont, amikor ki vagy szolgáltatva az időjárásnak.

Nem, nem próbáltunk meg felmenni
Kinek kell öt csillagos hotel?
Reggeli az árban
Igen, ez tényleg 2137 méter 🙂
Néha eső is kell a csodás látványhoz

Megment az Úr, és egy nehéz döntés

Az esőfelhők másnap is elég félelmetesnek tűntek, így kétségeink támadtak a továbbhaladást illetően. Eredeti terveink szerint eljutottunk volna az eddigi legmagasabb pontra, a Valparola hágóhoz, ami 2200m magasan szeli ketté a hegyeket. A szerpentin út elég elhagyatottnak tűnt, nem sok lehetőséget adva menedékre. Alan rám hagyta a döntést, és mivel szeretek a tűzzel játszani, felugrottam a bringára és nekiindultam. A késő délelőtt nagy részében szemerkélő idő volt, néha kicsit erősebbre váltva, de akkor még találtuk egy-két nyaralót, aminek terasza alá bebújhattunk. Nem tűnt túl komolynak, így folytattuk az utat felfelé, amíg csupán egy pár kilométerre voltunk a tetőtől. Hirtelen hatalmas esőcseppeket éreztünk, és mielőtt felfoghattuk volna, jéggé változtak és egy hatalmas, dermesztő jégeső kellős közepébe kerültünk. Az utolsó menedékhelyet rég elhagytuk, az út szélén álltunk és fogadtuk az áldást. Komolyan azt hittük, hogy itt halunk meg, kétségbeesetten nézve egymásra. 

Bizton állíthatom, hogy egy csodával ért fel, hogy Alan kiszúrt egy kis temetőt a térképen, ami úgy tűnt, hogy a semmi közepén áll, egy túraösvény mellett. Más választásunk nem lévén, nem igazán törődtünk a hóval és sárral amin keresztül kellett vergődnünk, amíg rá nem találtunk egy apró katonai temetőre, egy picike fa kápolnával a dombtetőn. Térdig érő hó és bokrok vették körül, de az ilyen semmiségek nem állítanak meg két makacs embert. Alan meg keresztülcipeli a bringákat szinte bármin, így nem volt más hátra, mint előre. Átnavigálni ezen a hóval fedett gödrös aknamezőn vicces ugrásokhoz és hirtelen süllyedésekhez vezetett – főleg az én rövidebb lábaimnak – de végül partot értünk és a matracok és a táskák épphogy befértek a fa házikóba. Persze mire megszárítkoztunk és úgy éreztük elhárult a katasztrófa, kisütött a nap. 

Mivel már mindent kipakoltunk, nem sok kedvünk volt tovább menni, helyette úgy döntöttünk, meghódítjuk a közeli hegycsúcsot. Úgy gondoltunk napnyugta előtt végzünk is vele, azonban egy kissé technikás volt a dolog, mert az ösvény nagy részét még hó fedte. De legalább mókás volt. 🙂 Amikor felértünk 2300 méterre, körülnézve felfedeztük a hágót, ami felé korábban igyekeztünk, meglepődve, hogy mennyire közel voltunk már hozzá. Lenyűgöző látvány volt a völgy alattunk, amit magas, csipkés csúcsok öleltek körül, némelyikük elveszve egy-egy felhőben. Így egyáltalán nem bánjuk, hogy kimaradt egy napos, élvezetes lefelé gurulás, és másnap havas esőn és 6 fokon kellett keresztülvergődnünk.

Kicsi, de nekünk tökéletes
Ez a látvány mindent megér
Most esik le milyen közel voltunk a célhoz
Ugyan, nincs hideg
A felhőkben
Nem rossz így búcsút venni a hegyektől

Habár azért választottuk ezt az útvonalat az Alpokon keresztül, hogy megnézzük Cortina d’Ampezzot, odaérve semmit nem láttunk belőle, mivel az időjárás továbbra is esős és ködös volt. Ez a máskor varázslatos látványt nyújtó hegyes völgyes vidék így rejtve maradt előlünk, ahogy csak gyorsan keresztülvágtattunk rajta. Mivel már rohadtul elegünk volt az esőből és az időjárás előrejelzés továbbra sem kecsegtetett semmi jóval, úgy döntöttünk újratervezünk. Egy dolog esőben tekerni 20-25 vagy ne adj isten; 30 fokban, de folyamatosan abban lenni 10-15-ön nem olyan vicces. És a világ legjobb esőcucca se bír ki ennyit anélkül, hogy bőrig ne áznánk benne. Ezért Szlovénia helyett, ahol várt minket Triglav és a Bledi tó, elindultunk a tengerpart felé, Horvátország irányába. És habár a szívünk sajgott a szlovén hegyekért, tudtunk, hogy jó döntést hoztunk.