Keresztül Bosznián és visszapillantás Horvátországba

Keresztül Bosznián és visszapillantás Horvátországba

Az előző bejegyzésben épp túléltünk egy óriási zivatart és eljutottunk egy nagyobb városba Bosznia közepén, Livnoba. Egy kedves, idős hölgy kertjében vertünk sátrat, és reménykedtünk, hogy a felfázásom nem súlyosbodott az elázással. Mivel hosszúra nyúlik vissza a történetünk, már próbáltam megvenni a szokásos antibiotikumot rá, de persze nem adták ki recept nélkül. Persze reggel mint várható volt, az eső nem segített a helyzeten, így a sürgősségi mellett döntöttem. 

Az első kórházi látogatás

A szerencse ezúttal mellénk állt, egy ott dolgozó korábbi ENSZ tolmács segített lefordítani a problémám, ami jócskán meggyorsította a folyamatot, mivel errefelé az orvosok sem beszélik túl jól az angolt. Sajnos igazolniuk kellett a sejtésem a laborral, de maga a sürgősségi vizsgálat ingyen volt, így az egész hercehurca, beleértve a gyógyszert is, mindössze 14 eurónkba került, aminek nagy része a laborköltség volt.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem rendelkezünk utasbiztosítással, és csak nekem van magyar egészségbiztosításom, ami semmit nem ér az EU-n kívül. Azért döntöttünk ellene, mert túlságosan drága lett volna, és úgy voltunk vele, hogy főleg olyan országokon megyünk keresztül, ahol az egészségügy nem túl drága. Meglátjuk, hogy a végén jobban jövünk-e ki így, és természetesen senkit nem buzdítok arra, hogy ne legyen biztosítása utazás közben, ez a mi a kockázatunk

Boszniai pillanatok

Miután meggyőződtünk róla, hogy idővel jobban leszek, folytattunk az utunkat délnek, ahol egy warmshowers vendéglátónál terveztünk megpihenni, aki Mostartól nem messze lakott és Bambinak hívták (de tényleg). Az igazság az hogy semmi különös nem történt innentől Boszniában, és az utóbbi hónapok rengeteg szépsége után nem is árt egy kicsit kiüríteni az agyunkat, hogy aztán újult hévvel vessük bele magunkat az utazásba. Nem mintha Bosznia nem lett volna szép, csak nem volt annyi döbbenetes látvány, inkább éltünk egy kerékpáros turista mindennapjait. Azért egy különleges természeti szépséggel találkoztunk, miután elhagytuk Jablanicát és Mostar felé tartottunk, ahol egy szűk kanyonon keresztül vezetett az utunk, amit magas, sziklás csúcsok vettek körül, és egy kristálytiszta folyó kanyargott mellettünk.

A pihenőnapok alatt Potociban, ahol vendéglátónk volt, rengeteg hasonló bringás turistával találkoztunk (egy bio szőlőskertet képzeljetek el, ahol bárki felbukkanhat, csak hoznia kell a saját sátrát), így élveztük a rengeteg történetet, amit egymással megosztottunk, és sok barátot szereztünk. A legérdekesebb páros Anna volt Malájziából és Yuki Japánból, akik kicsi, összecsukható kerékpárt hajtottak hatalmas hátizsákokkal a vállukon, de ez nem tartotta őket vissza a hegymászástól. Nem meglepő módon elég kirívó látványt nyújtottak, főképp a Balkánon, ahol még a legáltalánosabb kerékpáros turista is ritakság számba megy. Keletről érkeztek, szóval később sorra találkoztunk utazókkal és vendéglátókkal akik ismerték őket, ami mindig vidámságra adott okot.

 

Boszniát a Ciro úton keresztül hagytuk el, ami egy régi vasúti út mellett vezetett kerékpáros útvonal, Dubrovnikkal a végén. Szomorú volt látni azt a sok romos és elhagyott állomást és kiszolgáló falut, melyek egykor teli voltak élettel és forgalommal (az egyik állomáson 14 sínpár volt!). Ez, és egy épp zajló taposóakna feltárás közeli látványa újra emlékeztetett minket a Boszniai háború borzalmaira és következményeire, melyek 20 év után is befolyásolják a mindennapokat. 

Egy kicsivel nagyobbat szeretnénk körbetekerni 🙂
A mi kis pihenősarkunk Potociban
Mostar gyönyörű
Az öreg híd Mostarban (állítólag szoktak róla ugrani :O )
Hivatalos kerékpárút..
Az egyik legszebb naplementénk, ami a Ciro úton jött szembe
Boszniai vendégszeretet a toppon. Nemcsak helyet kaptunk éjszakára, hanem dinnyét, egy egész sajtot (amit nagyrészt megevett a macska az éjjel), kolbászt és 3kg krumplit az útra.
Gyönyörű tájakon vezetett az utunk Dubrovnikba
Elhagyatott állomás
Taposóakna-felderítés rögtön az út mellett!

Vissza Horvátországba

Végül visszatértünk Horvátországba, és leereszkedtünk a híres régi városba (ami túlságosan népszerű lett a Trónok harcra révén, túl sok turistát bevonzva). Megérkezve a parti útra rögtön  bizonyítva láttuk, miért volt jó ötlet elkerülni azt. A forgalom olyan durva volt, hogy 10 percbe tellett átkelni, turistabuszok és kamionok száguldottak el mellettünk majd minden percben a szűk „autópályán”, és nem volt útpadka se, ami egy pici biztonságérzetet nyújthatott volna. Csak azért mentünk és maradtunk is Dubrovnikban egy pár napot, mert sikerült vendéglátót találnunk, egyébként eszünkbe se jutott volna, lévén a szállás árak – és minden más is – bicskanyitogatóan magasak. Véleményem szerint egyébként a legszebb látvány a magasból nyílott a városra, mielőtt leértünk volna a dombtetőről, ahonnan belátható volt az egész öböl és az óváros. 

Vendéglátónk, Niksa, első este elvitt minket egy baráti grill partira, és még a laptopot is sikerült megjavítani, egy IT-ban dolgozó barátja révén, ahova az éjszaka közepén jutottunk el. Jó fej volt és nagyon bőkezű, így alig költöttünk valamire, és nagyon élveztük a késő esti kocsikázásokat keresztül a városon, miközben megmutattunk neki pár magyar és dán zeneszámot, cserébe a helyi muzsikáért. Testnek és léleknek egyaránt fontosak az ilyen napok, amikor kicsit kikapcsolunk és visszakóstolunk a civilizációba, hogy utána feltöltve vágjunk neki az újabb kilométereknek.

 

Mielőtt másodjára és végleg elhagytuk volna Horvátországot, utolsó állomásunk a határhoz közel esett, ahol Marko és James látott vendégül minket, akik elég fura párosítás voltak. Marko, a föld eredeti tulajdonosa közel járt a 80-hoz, a fél életét Kanadában töltötte mielőtt visszatért volna a szülőfalujába, és ki nem fogyó tárháza volt az elmés és szarkasztikus megjegyzéseknek. James ugyanakkor kerékpáros turistaként érkezett ide Angliából, és valamiért itt ragadt lassan két éve, vendégből vendéglátóvá válva (és azóta többezer embert fogadtak ők ketten). Nem úgy tűnt, hogy fontolgatná a folytatást, épp gránátalmákat tervezett termeszteni. Őket egészítette ki egy nagyon cuki, kicsi, de annál gyorsabb kutyus, Cuk, aki még az 5 km-re lévő tengerpartra is elgyalogolt velünk, ahol nyilvánvaló volt hogy ezt rendszeresen tette más vendégekkel is, hisz mindenki ismerte őt a faluban. 

Vigyázat, vaddisznó az úton!
Dubrovnik csodás fentről
Még igazi kalózhajót is láttunk 😀
A horvát tengerparti kilátásnál alig van jobb
Egy igazán lelkes kutyus

Meglepő találkozás és érkezés Montenegróba

Már lakott velük egy vendég, Hayley, aki már egy ideje itt időzött,  és elsőre ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni hirtelen. Aztán leesett, hogy korábban Ljubljanaban láttuk, ahol nem sikerült beszédbe elegyednünk, így mindketten meglepettek és boldogok voltunk, hogy kaptunk egy esélyt ennek pótlására. Mint kiderült, néhány eléggé fontos bringás alkatrészre várt és azért dekkolt itt már lassan két hónapja, mert elsőre eltévesztették a szállítást (hogy lehet Finnországot összetéveszteni Horvátországgal, azt nem tudom). Végül minden rendeződött és mivel jóval gyorsabb nálunk, –ahogy a legtöbb kerékpáros turista – jelenleg már Grúziát szeli keresztbe, miközben mi még a korai őszt élvezzünk Görögországban. Azt hiszem Alan olvasta supercyclingman oldalán, hogy az utazás legjobb módja, ha kacskaringós, vagyis ha nincs az útvonalban túl sok egyenes vonal: így lehet megismerni a lehető legtöbb dolgot. Ha megnézitek az eddigi útvonalunkat, látható hogy igyekszünk tartani magunkat ehhez a tanácshoz. J

 

Pár nap után búcsút kellett mondanunk, és én izgatottan vártam, hogy végre megpillantsam a Kotori öblöt, ahova az elmulasztott versenyem után egy hónappal érkeztünk meg. Úgy döntöttünk körbemegyünk, kihagyva a kompot a két közeli csücsök között, részben mert szerettem volna végigmenni a versenypályán, és mert általában nem a könnyű utat választjuk. Ezzel a döntéssel pont időben érkeztünk Kotorba, hogy szerezzünk néhány jó fej új barátot, akiket majd a következő bejegyzésben mutatok be. 

A kotori öböl "versenypályáján"
A tengerparti sátrazás mindig menő 🙂