Megérint az Alpok – avagy megérkeztünk Szlovéniába

Megérint az Alpok – avagy megérkeztünk Szlovéniába

Hozzászokunk a nomád élethez

Még abban a pillanatban is nehezen hittem el hogy ezentúl szabad vagyok és enyém a világ, miután felszálltam a csomagokkal megpakolt bringára és elindultunk Budapest utcáin dél felé. Az első pár nap szeles, szemerkélős volt, de ez egyáltalán nem szegte kedvünket, csupán nem haladtunk olyan tempóban, ahogy eredetileg elterveztük. Mivel időnk mint a tenger, ezen egyáltalán nem izgattuk magunkat. Három-négy nap helyett végülis egy hét alatt értünk el a szlovén határra, beiktatva egy pihenőnapot is Révfülöpnél, és szép lassan haladtunk végig a Balaton partján, ahol megmutattam Alannek a kedvenc helyeim és persze a kihagyhatatlan fagyizót Almádiban. 

Mivel a túra során igyekszünk minél kevesebbet költeni, mobilinternetet se tervezünk venni. Egy offline OSM alapú térkép alkalmazást használunk, a maps.me-t, amire wifi közelében letöltjük a megfelelő térképeket (valamint használjuk a google offline térkép funkcióját is). Ugyanígy couchsurfing/warmshowers kéréseket is wifi közeléből küldünk, amikor nagyobb városok közelében vagyunk, ami nem túl alkalmas vadkempingezésre. 

Azoban az idő nagyobbik részében úgy tervezzük a napokat, hogy találjunk egy erdőt/nemzeti parkot, ahol egy kieső helyen felvehetjük a sátrat. Nem vagyunk időhöz kötve, és egyébként is ez így sokkal izgalmasabb 🙂 Itthon nem is találtunk vendéglátót magunkat, igaz csak egyszer próbálkoztunk.

Megérkezünk az erdők országába

A határt Bajánsenyénél léptük át, pont egy héttel az budapesti indulás után, majd Maribor felé vettük az irányt egy ausztriai csücsök érintésével. Az eddigi teljesen lapos tereppel ellentétben itt azért már találkoztunk meredekebb dombokkal, de azért még túlélhetőek voltak 🙂

Héftőn megérkeztünk első vendéglátónkhoz, Peterhez, aki Maribortól picit északra, egy kis faluban lakott. Már vacsorával vártak minket, és másnap napközben az egész ház a miénk volt. A napot pihenéssel töltöttük és a matracok javításával, mert mindkettő enyhén eresztett. 

Miután hazaért, Peter bevitt minket Mariborba és tökéletes idegenvezető volt. A város Szlovénia második legnagyobbika, kb 100ezer ember lakja. Egyik érdekessége, hogy itt található meg a világ legöregebb szőlőtőkéje. Csendes és tiszta, és a városban is visszaköszön a bevezetett szlovén szemétkezelési rendszer, amit már korábban is láttunk kis falvakban. 

Peteréknél például egyáltalán nincs kommunális szemét, van egy a csomagolásnak, egy a papírnak és egy az organikus szemétnek. Az üveget a szigetekre kell elvinni, ami a legkisebb faluban is megtalálható. Minden nem szelektálható dolgot a csomagolásos szemetesbe kell tenni, amit aztán kézileg kiválogatnak az üzemben. Ha valamit a nem megfelelő helyre rak az ember, komoly büntetésre számíthat. Nagyon tetszik ez a rendszer, mert nem bízza a felhasználóra a szelektálást, az kötelező mindenki számára. 

Miután visszatértünk a városból, főztünk vendéglátónknak vacsorát és viszonylag korán lefeküdtünk, mert a bioritmusunk eléggé eltolódott és jóval korábban elálmosodunk. Másnap ránk volt bízva mikor indulunk, mert Peter korán ment dolgozni, a ház pedig önzáródó volt. Azonban nem időztünk sokáig, mert az első olyan napnak néztünk elébe, ahol komolyabban kellett emelkedőket mászni.

Végre az Alpokban - kilátás, amiért érdemes szenvedni

Maribort elhagyva már láttuk, milyen fantasztikus helyekben lesz részünk a következő pár napban. A Dráva mentén haladtunk nyugat felé, először egy nagyobb főút mentén, majd a folyó túloldalán folytattuk, ami jóval dombosabb volt, cserébe csodás látvány nyújtott a folyó felett. Az éjszakát egy kisebb hegyen töltöttük kb 600m magasan, Trbonje mellett. 

A másnapi terv az volt, hogy megmászunk egy 1300 méter magas hágót, és tartunk egy pihenőnapot a következő látványosságnál. Egész nap esett, és a hágó szinte végig földúton vezetett, plusz meredekebb volt mint amire számítottunk, olykor 10% körüli. Bringásoknak nem kell ecsetelnem, hogy a néhol sáros homok és a 10% párosítás a szakadó esőben mennyire nehezíti meg a haladást. Az emelkedő végére annyira kifáradtam, hogy az utolsó párszáz méteren már csak tolni voltam képes a bringát. Egy autós meg is állt hogy megkérdezze, tud-e segíteni valamiben, szóval elég szerencsétlen látványt nyújthattam. 😀

Miután felértünk a hágó tetejére, mindketten csuromvizesek voltunk. Én ráadásul egy korábbi megállónál nem vettem fel a kamáslit, és a hátizsákban lévő másik cipőm is elázott. Szerencsére találtunk egy helyet az eső elől ahol gyorsan átöltözünk száraz ruhákba. És itt mondanék írásban is köszönetet korábbi magamnak, hogy megvettem azt a drága pehelydzsekit 🙂 Mivel már későre járt, gyorsan elindultunk, és a hegyről lefelé szürreális látvány tárult elénk. Úgy tűnt mintha az egész vidék felhőbe öltözött volna, és az út vége tejfehér messzeségbe veszett. Másnapra kisütött a nap és átgurultunk Logarska Dolinába, ami egy hosszú, keskeny völgy (a dolina völgyet jelent szlovénul), amit körülvesznek Szlovénia hatalmas csúcsai, másnéven a Kamnik-Savinja Alpok.

Amint elindultunk a bejárattól, fantasztikus látvány tárult elénk. A völgy híres a sok apró patakról és vízesésről, amik főképp nagy esőzések után látványosak, így tökéletes időpontban érkeztünk. Tekintve hogy az egyetlen száraz cipőm a szandál volt, vicces látványt nyújtottam, ahogy a hóban próbáltam előrejutni a majdnem ezer méter magasan fekvő híres Rinka vízeséshez, amit a völgy végéből induló gyalogösvényen lehet megközelíteni. Ugyan az ösvény járható volt, azonban a szezon még nem kezdődött el, ezért a legtöbb hegyi ház zárva volt és kevés turistával lehetett találkozni. Egyébként is olyan helynek tűnik, amit még nem fojtott meg a fogyasztói társadalom, és nyugodtan lehet élvezni a környezetet.

A másnapi adag nem kevesebb, mint az Alpok meghódítása, konkrétabban a Pavlicenko sedlo, azaz nyereg hágó megmászása volt Ausztrián keresztül. 1338 méter magasan fekszik, és egy kanyargós, átlag 9%-os emelkedő vezet fel hozzá 7 km-en keresztül. A két nappal korábbi tapasztalatok alapján kicsit féltünk tőle, de a sima aszfalt és a napsütés nagyban megkönnyítette a dolgunk, és a helyenként előforduló 10-12%-os emelkedőket is viszonylag simán vettük. A tetőről leszáguldva jött, amitől elállt a lélegzetünk, és amiért minden szenvedést megérnek a hegyek. Itt nem is szaporítom a szót, beszéljenek a képek helyettem. 

A nap végén a Kokra folyó gyönyörű völgyében haladtunk még egy kicsit a következő napok hosszabb pihenője, Ljubljana felé, amiről részletesebben írok majd a következő blogbejegyzésben.