Montenegro és Szerbia

Montenegro és Szerbia
Serbia, Uvac

“A tiéd ez a konyhafelszerelés?” – kérdezi egy barátságos skót, ahogy bekukkant a sátorba. Kora reggel van a Montenegrói felföldön, de már pakolunk, hogy megússzuk a napközbeni júniusi hőséget. Elene megtalálta a vad kakukkfüvem a földön, amit gyakorta szedünk hasonló területeken, ahol úgy nő, mint valami gyom. Előző nap találkoztunk velük Kotorban. Öt skót bringás barát Skóciából, akik Görögország felé tartottak, hogy önkéntes munkát végezzenek. Szülőföldjükről indultak, így elég hosszú utat tettek már meg. Még sosem láttunk egy ekkora csoportot ilyen távolságon együtt utazni, szerintem eléggé egyedi eset. 

Gyönyörű Montenegró

Kis csoportunk készülődik az estére

Mivel útvonalunk ugyanarra vezetett, fel Cetinjébe a szerpentinen keresztül, akaratlanul is egy kisebb versenyt tartottunk egymás között – és a lányok gyorsak voltak mint a hurrikán, bár az országúti bringák és a könnyebb csomag elég sok előnyt adott. A hosszú mászás a tetőre azonban mindenképpen megérte; két öblöt és végül a tengert is nézhettük egyszerre a felfelé út során, igazán élvezetessé téve a nem túl vészes, bár hosszú, 1400 méter szintes tekerést. A tetőhöz közel kisebb köd vett körbe minket, és ahogy a szél vitte a felhőt körülöttünk, betakart minket, ami barátainkat Skóciára emlékeztette. Röviden szólva libabőrös lettem az élménytől, igazán csodás volt. A következő nap búcsút mondtunk egymásnak, mert ők közvetlen Albánia felé terveztek menni, de mi egy kicsivel több időt szerettünk volna eltölteni Montenegróban és már várt egy vendéglátó minket Podgoricában.

Kotor felülről
Rálátás az öblökre
Csodáljuk a kilátást
Az összes csaj egy képen 🙂

Az úton odafelé sikerült még egy különleges természeti szépséget megtekintenünk egy folyókanyarulat formájában, de egyébként a főváros felé vezető út nem volt túl érdekes. Csupán egy éjszakát töltöttünk ott és az órákon át történő tervezés és gondolkodás után úgy döntöttünk, a Tara folyó völgyét is megnézzük magunknak, majd egy kicsit betekintünk Szerbiába, hogy felfedezzünk egy érdekesnek ígérkező nemzeti parkot (még egy ország a listán :D). Ez persze rengeteg mászással járt (megint), de ahogy mindig, megérte. Még az odafelé vezető táj is szép volt, és vicces pillanatokat okoztak a kínai (ki más építene) óriási autópálya-építkezés tábláinak jótanácsai.

A tájkép elég vad volt és mindenhol meredek hegyek és dombok vettek körbe, így döntentünk kellett; vagy építkezési területen töltjük az éjszakát, vagy bekéredzkedünk egy kertbe. Nem is tudom miért, de az utóbbi mellett tettük le a voksunk, és ahogy máskor is, teljesen elképedtünk a helyiek vendégszeretetén. Nemcsak hogy örömmel fogadott egy idős néni, de a család tonnaszám adta a házi sajtot és kenyeret a vacsoránk mellé, az állandó kávén és süteményen kívül.  Azonban nem mindig tökéletes minden, ez alkalommal kaptunk egy kis ajándékot a macskáktól is, akik a sátorban maradt kajára pályáztak, rengeteg apró lyukat hagyva. Szerencsére nem történt katasztrófa, és sajnos el kell fogadnunk a tényt, hogy egy ilyen hosszú utazás során a felszerelés jóval több viszontagságnak van kitéve, mintha csak egy hetes kirándulásra mennénk. 

Folyókanyar Podgorica előtt
Azt hiszem a minőség fontos a cégnél 😀
Az ördögök

A következő nap végre megpillantottuk a híres Tara hidat, mely lenyűgöző magasságból tekintett alá a nevét adó folyóra. Utóbbit széles, zöld völgy övezte, ahol tehenek legelésztek, és könnyen le lehet sétálni a híd alá hogy onnan csodálhassuk meg a látványt. Persze egy ilyen völgybe be és kitekerni nem kevés mászással jár, de az út minősége elég jó volt és emellett nem túl meredek, így nem bántunk órákon keresztül felfelé menni (talán még élveztük is kicsit).

 

Nem, ez nem az a híd, de közel hozzá 🙂
A Tara folyó
Na ez az a híd, ha nem lenne egyértelmű 🙂
Látvány a hídról

Csak egy kis kiruccanás Szerbiába

Miután elhagytuk a Tara völgyét, kinéztünk magunknak egy, a térképen különösen kanyargó folyót Dél-Szerbiában. Csak be akartunk kukkantani az országba, de az a pár nap végül a túra eddigi legszebb és leglenyűgözőbb helyére vitt minket.  

 

Egy pár új barátot is szereztünk a couchsurfingen keresztül, és elképedtünk a helyi árakon, hogy mennyire olcsó minden. Általában nem eszünk étteremben, mivel az árak legtöbbször a napi költségvetésünkkel vetekednek, de itt alig kellett gondolkodnunk az árakon a rendelés során, tényleg elképesztő volt. 

 

 

Egy kis városi lét után magunk mögött hagytuk a határon fekvő Prijepoljét, mivel ideje volt meghódítanunk egy újabb nemzeti parkot, ami tőle északra található. Az időjárás nem volt kegyes hozzánk, de ez már csak ilyen, szóval kihozzuk belőle a legjobbat. Jó pár meredek murvás utat kellett leküzdeni odafelé, és ez az esővel kombinálva eléggé lelassított minket, így nem jutottunk el a nemzeti parkba egy nap alatt és keresnünk kellett egy mezőt valahol. Nem volt túl nehéz a dolog a semmi közepén, de miután felállítottuk a sátrat és kényelembe helyeztük magunkat, egyszerre csak 15-nél is több tehén kezdett beszivárogni körénk éjszakai nyugovóra térve. Mindezt megspékelte a közben behúzott és bekapcsolt elektromos kerítés, ami nem kis bosszúságot okozott és megnehezítette, hogy a sötétben összepakoljunk és továbbálljunk. Így azzal a kényelmetlen tudattal hajtottuk álomra a fejünk, hogy egy egész csorda van körülöttünk, és nem meglepő módon alig aludtunk valamit, majd hirtelen arra ébredtünk az éjszaka közepén, hogy a bringám eldőlt. Semmi komoly nem történt szerencsére, de ezután legalábbis elő tudok rukkolni egy egysorossal, amitől mindenki dől a röhögéstől. Egy tehén megette a pólómat. Ok, nem falta fel az egészet, de a szép kék merinói pólóm javíthatatlanul odalett. Az esemény óta nagy ívben elkerüljük a teheneket. Ah vadkemping, hogy én mennyire imádlak 🙂 

Új ország!
Nem ezt szeretnéd látni amikor reggel felébredsz

Szóval a következő nap végre megérkeztünk érdeklődésünk célpontjához. A helyet Uvac nemzeti parknak hívják, nevét a róla átmenő folyóról kapta, és ha még sose hallottatok róla, jegyezzétek jól meg, mert nem érdemes kihagyni, ha errefelé jártok. A folyó kanyarulata teljesen egyedi, ahogy az évek során utat vájt a mészkőbe, néhol 270 fokos szöget is elérve. A völgy és a folyó is elég mély, utóbbi a végén található gátnak köszönhetően, és fentről nyújtja a legszebb látványt. Még sosem láttam ehhez hasonló természeti csodát, és nem hinném, hogy valaha is elfelejtem az elképesztő kilátást. 

Az első nap csak elrejtettük a bringákat és gyorsan nekivágtunk az 5km-es túrának, ami olyan 100 méterrel magasabban kanyargott a folyónál, de persze a nap pont akkor ment el, amikorra elértük az utolsó és legjobb kilátóhelyet. Ott, a semmi közepén áll egy picike ház és kert, egy idős házaspár lakja. Ahogy az eső nekikezdett, behívtak minket hogy ne ázzunk el (még esőkabát se volt nálunk), és megvárhassuk a vihar végét, de nem meglepő módon egy szót nem beszéltek angolul, ami a Balkánon nagyon gyakori a kedves, segítőkész emberek körében. Szerencsére le volt töltve a telefonra a szerb a Google translate-ben, ezért először megpróbáltunk azon keresztül kommunikálni, de a mennydörgések közeledtével végül elrakatták velünk a mobilt, félve a villámcsapástól. Ott ültünk tehát, feszült csendben és néztünk egymásra majdnem egy órán át. Szeretném azt mondani hogy az ilyesmi nem történt meg gyakran, de nem lenne igaz, habár ez egy extrém eset volt. 

 

Egy idő után megunták a dolgot és előbányásztak egy kissé hajlott esernyőt valahonnan, és mi félig futva, félig sétálva visszajutottunk a kiindulóponthoz. Meglepetésünkre egy kisebb grillpartiba futottunk bele (a leggyakoribb esemény a Balkánon a nyáron) a kis helyi kávézóban, és természetesen sürgettek, hogy csatlakozzunk. Alan kénytelen volt meginni legalább 3 rakia felest – meg számtalan sört -, de nekem sikerült megúsznom pár gyümölcslével (emiatt mindenki ugratott), és egy alapvetően vicces estét töltöttünk el főként a telefonon keresztül beszélve, de így is tátott szájjal hallgatták a történeteinket. 

A kilátónál
Nincs szükség magyarázatra 🙂

Két estét töltöttünk ott, a sátrat a kávézó mögött elhelyezve, és főként a mobilon keresztül beszélgettünk az egyetlen ott dolgozó sráccal, de így is szuper élmény volt, a szokásos észbontó vendégszeretettel és egy ingyen hajókázással. Abban reménykedve hogy másnap tisztább lesz az idő, kora délutáni napsütésben újra nekivágtunk a turistaútnak, de mire elértük a legjobb kilátót, újra esni kezdett (na persze hogy). Egy kis idő elteltével egy hatalmas zivatarban találtuk magunk, és fent a magasban bármiféle búvóhely nélkül ez elég rosszul is végződhetett volna, mivel a villámok és a mennydörgések egyöntetűek voltak, szinte majdnem mellettünk csapódva be. Így szó szerint az életünkért futottunk, csatakra ázva a sáron és köveken keresztül, egy szál szandálban. Persze egy ilyen történet izgalmasan hangzik amikor olvassa vagy nézi valaki, és talán egy picit talán az is amikor benne van az ember, de nagyrészt inkább rémisztő és eléggé küzdeni kell a pánik ellen.

 

Szerencsére egyben visszaértünk, bár a telefonunkról ez nem volt elmondható, mivel teljesen beázott (igen, egy van kettőnkre). Főként navigációra használjuk, így nélküle elég macerás volt az út – legalább a laptop működött nagyrészt -, mivel volt lehetőségünk semmilyen olcsó telefont beszerezni a közelben. Ezért egészen Prishtináig kellett várni, ahova anya küldött egy fiók mélyén rejtőző vackot hogy legyen valamink, amíg az új telefon megérkezett – ezúttal vízállót vettünk. A kb 40 ezer forintos költség eléggé belenyúlt a pénztárcánkba, de egy jó mobil az úton életmentő lehet, és a túl olcsó készülékek általában nem élnek soká, így hosszú távon még drágábbak is (természetesen ez érvényes az élet más területein is). Tudom, sok embernek ez az összeg még túl alacsony is egy új telefonért, de miért adnék ki 4-5-ször annyit egy új modellért, amikor egy régebbi, még a piacon lévő cucc teljesen megfelel az igényeinknek? Ez számomra totálisan irracionális, a kidobott pénzről nem is beszélve, amit más, hasznos dolgokra lehetne költeni (például megvalósítani az álmod?)

 

Uvac után egy olyan ország felé vettük az irányt, amiről a legtöbben nagyon keveset tudnak, még tíz évvel megalapítása után is, pedig igazán érdemes meglátogatni. De erről többet írok majd a következő alkalommal.