Stoppolás (főként) Albániában

Stoppolás (főként) Albániában

Az eső épp szemerkélni kezdett, amikor kiléptünk az ajtón és Bitola felé vettük az irányt. Fogalmunk se volt, hogyan alakul majd az első stoppolás, és a hátizsák adta új és fura érzést még szokni kellett (itt találtok csomaglistát). Húsz perccel később már egy idősebb bácsi kocsijában ültünk. Az utasoldali ülés törött volt és én minden fékezésnél dülöngéltem, de egy órás séta helyett 5 perc alatt értünk be a központba. Mindössze pár perccel az után állt meg nekünk, hogy kiraktuk az ujjunk a főúton, és reméltük, hogy ilyen szerencsések leszünk továbbra is. 

Főpróba Macedóniában

Elég laza időbeosztásunk volt. Fő célként a Balkáni hegycsúcsok felfedezését tűztük ki (Peaks of the Balkans), ami egy három ország (Albánia, Koszovó és Montenegró) között elhelyezkedő hegyláncolat. A túraútvonalak viszonylag újak, de maga a terület ősi, és állítólag a helybéli törzsek évszázadokig vérbosszú hajtotta harcot folytattak egymás elllen. Ha ezen ösvények egyikén akarsz átkelni a határon, először engedélyt kell szerezni a helyi hatóságoktól emailen keresztül, ami hetekig eltarthat. Mivel nem tudtuk pontosan, mikor túrázunk majd arra, ezért inkább csak az albán részt terveztük bejárni.

Mivel a hegycsúcsok nem estek messze Dél-Montenegrótól, ahol Anya nyaralását tervezte tölteni augusztus végén, megbeszéltük, hogy oda megyünk először. A találkozón felül így postaköltség nélkül elhozhatta nekünk az időközben megérkezett új mobilt és egy plusz matracot Alannek (sajnos a Thermarestje tele volt már lyukakkal és egy vékony jógamatracot használt). Azonban rengeteg időnk volt még addig, majdnem két hét, amit főként tengerparton akartunk eltölteni, apránként haladva célunk felé. Végtére is nyaraltunk.  

Utazni stílusosan kell.. egy zsák krumplin:D

Első állomásunk a Prespa tó volt, így a készletek feltöltése és egy albániai térkép beszerzése után 10 perc alatt szereztünk fuvart és nekiindultunk az útnak. Néhány óra és számos autó után már a sátrat és a függőágyat pakoltuk ki a tóparton, és különös érzés volt ilyen hamar ilyen nagy távolságot a hátunk mögött hagyni. Hirtelen nagyon sok szabadidőnk lett, amit pihenésre és lazulásra használtunk, meg úgy semmittevésre általában, ahogy bárki egy nyári vakáció során. A víz végre alkalmas volt a fürdőzésre, és minekután eléggé szükségünk volt már egy alapos mosakodásra (Goce régi házában csak kerti csap volt), igazán élveztük az úszást. Érdekes, hogy rengeteg dolgot, amit természetesnek gondolsz városban élve, mennyire lehet értékelni a civilizációtól kicsit távolabb. Elgondolkodtató – tulajdonképpen mindenki gazdagnak számít, aki rendelkezik lakhellyel, fűtéssel, csapvízzel és árammal.

Felfedezzük Ohridot

A következő pont az Ohrid tónál volt, ahol egy rejtett kis déli partszakaszra akartunk eljutni, amit a wildcamping.info weboldalon találtunk. Ohrid (a város) egy szükséges megálló volt, ahol újra kaját vettünk, és ha már ott voltunk, gondoltuk szétnézünk. Végül annyira elhúzódott a városnézés, hogy egy 13-ik századi kolostortól nem messze, egy pici köves parton aludtunk a város közepén. Akik napnyugtáig élvezték a vizet mellettünk, kissé furán néztek, amikor elővettük a lábast és főzni kezdtünk egy komplett vacsorát. 😀

Ez a kolostor egyébként elég híres
A kilátás a mi kicsi sziklás partunkról

A város maga hangulatos volt, habár nekünk túl sok turista nyüzsgött a központi helyeken, de a számos park nyugalmat árasztó zöldje segített elmenekülni a zajból és tömegből. Legnagyobb örömünkre és meglepetésünkre találtunk itt egy falafelest, amit nem hagyhattunk ki, és minden pénzt megért. Valószínűleg csak azért él meg itt, mert a déli Balkáni részen ez a környék számít az egyik legfelkapottabbnak. Egyébként az elmúlt közel 4 hónapban nem találtunk igazi vega lehetőséget – imádják errefelé a húst. 

Mindig megtalálnak a kutyakölykök, muszáj volt inni adnunk nekik

Másnap reggel délnek vettük az irányt Trpeica felé, mely a vadkemping-helyhez eső legközelebbi falu. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a túra (eddigi) legjobb helyét találtuk meg. Mindentől távol, gyönyörű kilátással a tóra, közvetlen a parton, bőven elég területtel és árnyékkal számos sátornak, amit még egy tűzrakóhely is kiegészített. A víz szuper tiszta volt, es ugyan állóvízből alapjáraton nem ajánlott inni, mi még azt is meg mertük kockáztatni, hogy szűrés után használjuk. Három szuper napot töltöttünk ott, ezalatt csak egyszer ugrottam be a faluba ennivalóért, meg hogy töltsem a laptopot, egyébként csak úsztunk, relaxáltunk, olvastunk, és még blogírásra is jutott időm.  

A tökéletes hely
A kilátás

Albánia, végre

Néhány nappal az előtt, hogy Montenegróba kellett érnünk, újra felkerekedtünk, és igazán belevetettük magunkat a stoppolás “mélyvizébe”. Teljesen más ritmus volt az eddig megszokotthoz képest – meredek hegyek és völgyek suhantak el mellettünk, miközben hatalmas távolságokat tettünk meg mindössze két nap alatt. Legtöbbször gyorsan és könnyen találtunk fuvart, gyakorta olaszokkal utaztunk egy autóban. A velük való beszélgetés során kiderült, hogy sok albán emigrált Olaszországba és házasodott be, ezért olyan szoros az olasz-albán kapcsolat (sok családlátogatás meg ilyesmik), még olasz fogorvos-hirdetést is láttam Tiranaban, a fővárosban, ami kissé kilógott a környezetből. 

Tirana
Néhány dologban már elég progresszívek

Legalább olaszul tudtunk kicsit kommunikálni – az ott töltött egy hónap alatt sikerült valamennyi tudást felszednem,  ez némileg segített a helyzeten. Azonban az albánok hiába voltak szuper kedvesek, a nagyon alap kérdésen kívül (honnan vagy, meg esetleg hova mész) egyáltalán nem beszéltek angolul, kivéve néhány fiatalt. Így nagyrészt csak csöndben ültünk az autóban órákig arra várva, hogy megérkezzünk valahova… ami, ha úgy vesszük vicces és furcsa volt egyszerre. Reméltük, hogy a helyiek elbeszéléseiből egy kicsit jobban megismerhetjük az országot, de végül nem tudtunk meg sokat a nyelvi korlát miatt (ahogy korábban említettem a Koszovói bejegyzésben, az albán elég nehéz nyelv). 

A stoppolás szépsége abban rejlik, hogy sosem tudhatod, hol ér az este, és néha csak elvisz a sodrás. Ennek köszönhető, hogy például egy gyönyörű tengerparton aludtunk, amit egyébként kihagytunk volna, csak mert a család, aki felvett minket, épp odafelé tartott. Vagy amikor egyik nap két perc alatt intettünk le valakit és egyben lenyomtuk a Shkoder -Ulcinj (híres partiváros a Montenegrói részen) távot. Igaz a parkoló mellett aludtunk, de az a jelenet, amikor bikiniben megyek le a partra az utcákon keresztül, hogy megmártózzak, miközben emberek vacsoráznak és táncolnak, mindent megért.

Ulcinj
A naplemente sose megy ki a divatból

Amit elsőre láttunk Albániából nem különbözött sokban a Balkán többi részétől, a többihez képest még olcsóbb is volt. Egyébként az emberek barátságosak voltak, viszont sajnos mindent beborított a szemét, az út szélén, a parton – az a néhány szelektív kuka, amit láttunk a fővárosban, tele volt kommunális szeméttel. Pozitívum, hogy  a vadkemping legális és a csapvíz iható (annak ellenére, hogy mindenhol ennek ellenkezőjét hallottuk és olvastuk a neten), sőt a hegyi és Ohridhoz közeli részeken konkrétan forrásvizet isznak. Ez azt jelentette, hogy még a víz szűrésével se kellett igazán foglalkoznunk (egyébként a legtöbb kávézóban minden gond nélkül adtak hűtött, szűrt vizet a kulacsba), és bárhol felverhettük a sátrat, ahol kedvünk szottyant rá, ami megmentett egy kis idegeskedéstől.

Mégegyszer utoljára Montenegró

Füge és szőlő a vadonból

Eredetileg a Skadari tó mellett is szerettünk volna eltölteni pár éjszakát, de közelebbről megvizsgálva a térképet és utána olvasva a környéknek rájöttünk, hogy a tó körüli rész mocsaras, így el kellett vetnünk ezt az ötletet. Ezért úgy döntöttünk egyenesen Çanjba megyünk, az üdülővárosba, ahová Anya pár nap múlva volt várható. Azért még megálltunk egy napra túrázni egyet Bar környékén, ami igazán megérte – a hegyek fantasztikusak voltak! Különösen ajánlom, ha szeretitek a sziklamászást. 

A fügeszezon kellős közepén lévén rengeteget találtunk, szinte azt éreztük, egész nap lekvárt eszünk. Úgy véltük, hogy a friss termények ára a helyi boltokban nem olyan vészes, pedig eléggé turistás környékről beszélünk a nyaralószezon közepén, így nem volt probléma tartani a kiszabott költségvetésünket (10 eur/nap).  

Bar felett túrázva, a tájkép egész Montenegróra jellemző

Ez igaz volt Çanjra is, azonban ott volt még egy ok, amiért olyan keveset költöttünk. Azon kívül, hogy amikor Anya megérkezett, egy csomó ennivalót hozott (magvakat, házi lekvárt, müzlit) és még vacsorára is meghívott, a túra során először ételmérgezést kaptunk, egy sima éttermi salátától. 

Ezt a pozíciót tartottam pár napig.. szerencsére szuper helyünk volt, parti zuhanyzóval

Öröm az ürömben, hogy egy hétig maradtunk a tervezett két nap helyett, így több időt tölthetünk együtt miközben segített túljutni a betegségen, ő és barátnői lelkesen ápoltak és még gyógyszert is adtak. Ráadásul, mivel ugyanazon a napon indultunk tovább, nekünk adta az összes maradék kaját – az isteni házi müzli szeletek elég jól jöttek az elkövetkező napokra. Mert végre célba vettük Teth-et, ahol a Balkán hegycsúcsai turistaúton terveztünk elindulni. Már így is nagyon hosszú lett ez a bejegyzés, és ott rengeteg kép is készült, szóval ezt a témát meghagyom a következőre. Figyeljétek az oldalt, ha nem akartok lemaradni róla 🙂