Szívmelengető és fura történetek Iránból

Szívmelengető és fura történetek Iránból

Irán egy különös hely. Az ember hall az őrült vendégszeretetről más nyugati utazóktól, de át kell élni ahhoz, hogy megértsd ennek igazi mértékét.

Június elejét írtuk, és lassan haladtunk Mashad és a türkmén határ felé, az ország keleti részén, alsóbbrendű utakon, kisebb falvakon át. Az előző pár nap felért egy komédiaműsorral, annyira szürreálisnak tűnt, hogy már lassan azt hittük, tudtunk nélkül valaki bolondgombával etetett meg minket. Elég annyit, hogy nem ez volt az egyetlen fura időszak az itteni bringás/stoppolós utunkban, amiből most el is mesélek még párat ezen kívül, de ez tényleg megérdemelten kapta az első helyet.

Mindig érnek meglepetések

Az a bizonyos furcsa nap egy apró falucskában indult, ahol előző éjszaka találtunk menedéket egy farmer háza (vagyis inkább viskója) mellett, ahova néhány kővel dobálózó srác elől menekültünk el. A hosszú, rázós, földutas nap után a sivatagban a kora estét egy nagyobb, fiatal srácokból álló csoporttal töltöttük, akikkel az első útba kerülő város parkjában futottunk össze.  Iszonyúan érdekelte őket minden velünk kapcsolatban, különös tekintettel rám nézve (gondolom még nem igazán láttak egy fiatal nőt ilyen ruhában – épp trikó és rövidnadrág volt rajtam -, na meg egyébként is egy önálló bringás lánynak még gondolata is vad volt számukra). A beszélgetés nem volt egyszerű, mivel egyáltalán nem beszéltek angolul, és a fű nem könnyítette egymás megértését. Egy bizonyos ponton előkerültek a telefonok és megkezdődött a fotózkodás. Megszámolhatatlan képet készítettünk, amihez szerencsére már hozzászoktunk, mivel rengeteg ember állította meg a kocsiját mellettünk egy szelfi reményében (a facebook blokkolva van, szóval mindenki az instagramon tobzódik)

A farmer lánya kíváncsi

Továbbindulva vált furává a történet igazán. Az egyik fiú már az elejétől kitűnt. Egy különösen hiperaktív srácot képzeljetek el, erős késztetéssel arra, hogy állandóan adjon nekünk valamit, legyen az étel, pénz, drogok vagy épp a nyaklánca. Emellett rendszeresen ismételte a „jó reggelt, szeretlek, köszönöm” szavakat angolul, főként ebben a kombinációban. Egy pár órányi kíséret után, ami alatt bömböltette a zenét a kocsijából és folyton megállt, hogy bevárjon minket, végső búcsút intettünk neki, mivel egy másik helyi házába kaptunk meghívást az éjszakára. Ezt hallva visszament a kocsijához, majd – elképedésünkre – előhúzott egy egész fagyasztott csirkét búcsúajándékként, amit nem igazán tudtunk hova tenni a bringán. 😀  Mindez kb az út kellős közepén egy utak közötti zöld területen történt, ahol épp spontán pikniket tartottunk néhány menet közben megismert helyi bringással.  Legalább a vendéglátónk egy csirkével gazdagabb lett, így módunk volt viszonozni a vendégszeretetét. 😀

Még pár őrült nap következett

Nehéz leírni, mit éreztünk a következő napokban. Egy turisták által nem túl sűrűn látogatott vidéken tekertünk keresztül, ahol ritka a fehér ember, mint a hasonló színű holló. A szelfi kérések és meghívások száma exponenciálisan nőtt, mígnem olyan méreteket öltött, hogy fiatal srácok paparazziként viselkedve lőttek rólunk fotókat meg videókat, miközben sokszor kilométereken át követtek a robogójukkal. Még a helyi rendőrség is úgy viselkedett, mintha a rajongónk lenne; amikor csak egy csöndes ebédre vágytunk egy út menti fa árnyékában, 5 perc sem telt el és máris megjelent három rendőr, lelkesen próbálva kommunikálni google fordító segítségével. Miután ez nem jött össze, csak csöndben álltak felettük pár méterre és bámultak ránk, jó eséllyel talán órákig, ha nem szólunk rájuk és indulunk tovább 10 perc után (ez nem egyszer fordult elő a helyiekkel). Máskor csak kíséretet akartak adni, és szinte bújócskát játszottunk velük pár órán keresztül. Tényleg elképesztő, mennyire nem tartják tiszteletben errefelé a személyes teret; úgy képzelem néhányuk nem is ismeri a fogalmat.  Azon viccelődtünk Alannel, hogy le kéne forgatni egy paródiashowt Dániában, ahol random irániakat raknak az utcára, akik úgy viselkednének, mint ahogy otthon teszik a turistákkal. Megtörténne, hogy egyes cselekedeteik után akár elzárást is kapnának jó néhány európai országban, zaklatás miatt.

Egyik nap emlékszem teljesen elfajult a helyzet, reménytelenül próbáltunk elmenekülni a kereső tekintetek elől a pihenőidőszakok alatt. Ezen a napon történt, hogy egy férfi egy egész órán át könyörgött nekünk, hogy aludjunk a házában a családjával (amivel az előző bejegyzést kezdtem). Csak akkor értenétek meg, miért utasítottunk vissza annyi meghívást, ha átéltétek volna az azt megelőző pár napot. Mikor például egy városszéli parkban sátraztunk, odajött hozzánk az őr, hogy aggódását fejezze ki a vadállatok miatt (Talán egerekre gondolt? Mi más lehetne egy városi játszótéren?) és javasolta, hogy menjünk inkább az őrházba, mindezt este 10-kor, mikor már épp aludni készültünk. Gondolom, amikor nemet mondtunk, vakmerőnek és őrültnek gondolt minket 😀

Ez megérdemel egy külön sztorit..

Az első találkozás a sivataggal

Egy másik érdekes történet az első sivatagi élményünkkel kapcsolatos Kashan közelében. ( Itt megjegyezném, hogy ezek a történetek nincsenek időrendben, csak megosztom azt, ami igazán emlékezetes.) Ez például nem sokkal azután volt, hogy belefogtunk a stoppolós túránkba Teheránból délfelé tartva (bringával mindenre nem lett volna idő, Irán egy hatalmas ország), és megérkeztünk az első állomásunkra, a Maranjab sivatag tőszomszédságába. A legközelebbi kisvárosba, Aran va Bid Golba (gol tavat jelent, utalva a helyi sós tóra), fuvarozott el sofőrünk, aki Qomban kapott fel minket, és egészen a fenti város parkjáig vitt. ( Említetem már, mennyire imádtuk a parkokat az országban? Tökéletesek a kempingezéshez.) Leültünk egy padra, hogy kitaláljuk, miképp jutunk ki a semmi közepére, mert gyalog túl messze lett volna.

Hirtelen egy fiatalember lépett oda hozzánk, megkérdezte beszélünk-e perzsául, majd a kezünkbe nyomott egy telefont (ez egyébként elég gyakori, szóval nem lepődtünk meg túlságosan), majd egy másik pasi a telefonban közölte, hogy várjuk meg, segít nekünk, 5 perc múlva érkezik. Valóban hamar ott is termett, így hát egy órán belül volt szobánk, finomat ettünk és lett egy sivatagi túravezetőnk, aki mindenfelé elfurikázott minket a városon belül, megmutatva a nevezetességeket. Még azt is elintézte, hogy ingyen bejuthassunk a híres földalatti városba, Nushabadba (tényleg óriási, menjetek el mindenképp, ha erre jártok). Abbas és a barátja Mohsen (kezdő túravezetők, akik egy közös cégben és hostelben gondolkodnak épp), valamint az egész család meg nem szűnő figyelemmel és kedvességgel halmoztak el minket egy pár napig. Még a perzsa írást és olvasást is megtanultam tőle (hálás köszönet neki és az apukájának a türelmükért!). J Ez Irán igazi szellemisége.

Finom étel, ahogy megérkeztünk
Perzsául tanulok

Másfelől viszont nehezen értették meg, hogy nem kell a nap minden percében vigyázniuk ránk, és nem halunk szörnyet, ha egy éjszakára egyedül maradunk a sivatagban. Magyaráztuk nekik, hogy pont az ilyen élményeket gyűjtjük (ez utazásunk egyik fő célja), de azért kissé kínos volt a helyzet. Előfordul, amikor a túláradó kedvesség találkozik azzal a képzettel, hogy mi biztos tudatlan turisták vagyunk, akiknek fogalmuk sincs, mit csinálnak. És nem ez volt az egyetlen eset.

Még a rendőrség is kedves (a turistákkal)

Történt például, hogy nem sokkal a stoppolás megkezdése után egy rendőrautó hátsó ülésén találtuk magunkat. Nem mintha bármi rosszat tettünk volna, csak hát Iránban még a rendőrök is hihetetlenül segítőkészek. Egy leintett kocsi vezetőjével beszélgettünk épp az autópálya szélén (kb 2 perccel azután hogy kiértünk oda), és erősen küzdöttünk a kommunikációval, azt próbálva megértetni velük, hogy nem kell elvinniük a legközelebbi buszpályaudvarra, mikor a barátaink megérkeztek. Nem lévén biztosak abban, hogy ebből most letartóztatás lesz vagy inkább valami jó fog kisülni a dologból, kétségekkel és aggódással teli szemekkel néztünk egymásra, ahogy a rendőr közeledett felénk, miután hosszasan diskuráltak a másik sofőrrel (nyilván perzsául, így fogalmunk sem volt mi történik). Vállat vontunk, majd kihangsúlyozva a „majani”, vagyis pénz nélkül kifejezést, behuppantunk a hátsó ülésre.

Jó negyedóráig utaztunk velük a legközelebbi fizetőkapuig, miközben mi zavartan és hitetlenkedve kapkodtuk a fejünket, még mindig nem lévén biztosak a kimenetelben. Amikor leparkoltak és az egyikük elkezdett kocsikat leinteni nekünk, mi csak ültünk csodálkozó szemekkel, vigyorogva és a fejünket a kezünkbe temetve. És tényleg, csak pár percet kellett várnunk mielőtt egy idősebb úriember hatalmas mosollyal az arcán sürgetett minket a kocsija felé. Még fagylaltot is vett nekünk menet közben, így egyetlen hosszú úttal eljutottunk a következő úticélunkhoz (ha rendszeresen stoppolsz, tudhatod ez mekkora luxus). Szóval jah, lestoppoltunk egy rendőrautót. 😀

Irán, még visszatérünk!

Számos bájos és mulatságos történt még velünk, de úgy gondolom ezek voltak a legérdekesebbek, vagy legváratlanabbak. Tényleg beleszerettünk Iránba és vissza is szeretnénk még menni egyszer (annyi felfedeznivaló van még), de nem igazán érzünk rá késztetést, amíg a jelenlegi rezsim uralkodik. Meglátjuk mit hoz a jövő. Ha érdekel egy terület ahol voltunk (nézzétek a térképet), vagy valami kérdésetek van, nyugodtan írjatok, vagy itt kommentben, vagy a facebook oldalon, de akár instagramon is. J És tudom, hogy őrülten le vagyok maradva, mivel Iránban április és június között voltunk most meg október van, de Közép-Ázsia eléggé letaglózott minket és nem volt sok kedvem írni egy ideig. De mostantól egy kicsit talán gyakrabban lesznek frissítések, mert elég jelentős változás történt, de erről majd jóval később olvashattok itt. Frissebb hírekért ajánlom követni az instagramot! 🙂