Tádzsikisztán, a hegyek országa, ahol megérint a történelem

Tádzsikisztán, a hegyek országa, ahol megérint a történelem

Végre megérkeztünk! Már a budapesti indulás óta emlegettük a Pamírt, és most, egy kicsivel több mint egy évnyi fantasztikus kaland után átléphettük az országhatárt, ami a már annyira várt vidéket rejtette. A közösségi médiában Tádzsikisztánt és főképp a Pamírt a hosszútávú utazók és kerékpárosok Mekkájaként emlegetik, gyönyörű tájakkal és lélegzetelállító, de annál nehezebb utakkal, amit nagy kihívás átszelni. Ebben az első részben mesélek egy kicsit az országról és az első benyomásainkról, hogy képet kapjatok róla – mert alapvetően nem sokat szerepel a hírekben, kivéve ha valami esemény, baj történik itt. Ahogy általában, a valóság pozitív csalódást okozott, az emberek többsége nagyon kedves, nagylelkű és barátságos, pedig meglehetősen szerény körülmények között élnek.

Az első napok és a terveink

Alig, hogy átléptük a határt, barátságos határőrök fogadtak minket szívélyesen, és már az első esténkre meghívott magához egy kedves család (akiknek esélyesen egy kis kulturális sokkot okoztunk). Az ország ugyan első sorban a Pamír hegységről híres, de azért nem ez az egyetlen gyönyörű természeti tájuk – például észak-nyugaton találhatő egy kiterjedt gleccserrendszer, amit a Hét tónak neveznek. Habár az északi vidék fekszik a legalacsonyabban, az út így is 1500-3000m között kanyarog (néhány 5000m feletti hegycsúccsal körbeölelve), így utunk már a fővárosba is erős mászással indult. Az egész ország hegységeken fekszik, melynek 50%-a 3000m feletti. Elejinte néhány helyen stoppoltunk, mivel a vízumunk csak 45 napra szólt és Dushanbéből eleve 1200km és kb 16000m szint várt ránk, amire elég időt akartunk hagyni. Arra az esetre, ha sikerült volna viszonylag gyorsan letudni, egy kis kirgiz kiruccanást terveztünk, mielőtt be kellett volna lépnünk Kínába az ottani vízumunk lejárata miatt. Legalábbis ekkor még jóval továbbra terveztük az utunkat…

Még saját szobát is kaptunk (Liezbeth ekkor még velünk tekert)
Stoppolunk az Anzob alagútnáll (nem ezzel a kocsival, csak érdeklődnek)

Az eredeti tervünk szerint meg akartunk mászni egy 3200m magas hágót, ami kikerüli a hírhedt és eléggé veszélyes Anzob alagutat, mely egyébként az egyetlen kiépített út Dushanbébe – 6km hosszú, meredek, és egyes helyeken nincs szellőzés és világítás. Aztán kiderült, hogy a hágó le van zárva, így kénytelenek voltunk átstoppolni ezt a részt, de akkor már előbb meglátogattuk a nem nagy kerülővel elérhető Iskender tavat, a Fann hegységben. Ez is egy gleccserből képződött tó, és az út odafelé kóstolót adott abból, mi vár ránk később, mert nagyrészt köves, sziklás, meredek földúton kellett felmásznunk hozzá. De a látvány igazán megérte, ráadásul ott találkoztunk egy másik hosszútávú bringás párral és még eggyel, akik lakóautóval utaztak, így egy tökéletes estét töltöttünk a parton jó társaságban, főleg amikor Liezbeth, a belga barátunk is megérkezett késő délután.

Nem rossz első mászásnak
The lake pops out after a rough descend
Még le is vittek a hegyről
És a következő estét is csodás helyszínen töltöttük

Habár a helyiek szuper barátságosak, nehéz közelebbről megismerni őket, mert ahogy más Közép-Ázsiai országban, alig beszél valaki angolul (és a tádzsikom, ami egyébként ugyanaz mint a perzsa, kb a számolásra volt csak elég). Mivel még mindig nem sikerült megtanulnunk oroszul (félek ez már nem is történik meg), így hiába szerettünk volna többet megtudni róluk – egy csomó kérdésünk lett volna az életmódjukkal kapcsolatban – nagyrészt kéz és füstjelekre kellett hagyatkoznunk. Mondjuk azért volt egy univerzális nyelv, a gyermekek nevetése és kíváncsisága. Vicces, hogy szinte minden országban más üdvözlési módot alakítanak ki. Miközben Iránban az első kérdésük a felnőttekhez hasonlóan a honnan jöttél volt, itt állandóan a nevünket akarták megtudni. És amint megláttak minket, folyamatosan a hellót ismételgették, miközben teljes sebességgel rohantak felénk hogy belecsaphassanak a kezünkbe. Iszonyat lelkesek és vidámak voltak, mindig mosolyt csaltak az arcunkra és jókedvre derítettek.

Az út Dushanbébe és benyomások

Az út a fővárosba tökéletes aszfalt volt
Lélegzetelállító látvánnyal

Minden tök jól haladt amíg Dushanbébe értünk, a nagy modern város, nyugati üzleteivel és éttermeivel egy kicsit elaltatta a kétségeinket. Nagyon szerencsések voltunk, hogy az ország egyetlen aktív warmshowers tagja vendégül látott minket, aki egyébként hosszútávfutó és egy nagyon jó fej ember. Hasznos tanácsokkal látott el az úttal kapcsolatban, és hogy merre érdemes mennünk. Röviden összefoglalva két úton keresztül lehet eljutni a felvidék fővárosába és egyben kezdőpontjába, Korogba, ahonnan 3 fő völgy vezet át a hegyeken egészen Kirgizisztánig. Ha kemény fából faragtak és a lehető legszebb táj érdekel, akkor az északi utat választod a Pamír lábához, majd a Wakhan völgyet követed, több száz kilométeren át az afgán határ mellett haladva. Persze nem volt kérdés merre megyünk… és nem is bántuk meg, mert tényleg különleges volt – bár azért a fenekünk és a bringák a maxon voltak tesztelve. Na meg a gyomrunk.

Bernd és mi
Sajnos ez az egyetlen kép a fővárosról, de jól mutatja a helyzetet
Újra úton, a Pamír előtt

Ugyanis a fő problémánk, ami elég jelentős hatással bírt a közérzetünkre, az az élelmiszer higiéniája, elérhetősége illetve a változatosság hiánya volt. Hallottunk a gyakori gyomorrontásos esetekről a bringások körében, de reméltük, hogy minket elkerül a dolog. Persze az ételek ára nevetségesen olcsó errefelé is a nyugati pénztárcának (igen, a magyar pénztárcának is), de a falusi vendégházakban jó ha kb háromféle húsos ételből lehet választani, aminek elfogyasztása után imádkozhatsz, hogy bent is maradjon. A nemzeti ételt oshnak hívják, ami egy viszonylag egyszerű marhahúsleves, és ha más nem is, az mindenhol kapható. Párszor megpróbáltuk és nem is volt rossz, de főként Alannek (a gyomrának…) volt hullámvasút az ott töltött másfél hónap, és mivel főként a vega kajákat szeretjük, jobbnak láttuk visszatérni a mindennapi főzéshez. Erről majd bővebben  a következő bejegyzésben beszélek, ahol közelebbről követhetitek végig az itt megélt kalandokat.   

Egy kis történelemlecke (valós időben)

Itt meg kell jegyeznem, hogy elég erős a kontraszt a főváros és a vidék között. Ez persze a legtöbb országra igaz, de itt tényleg szélsőséges a helyzet. Miközben Dushanbében szinte egy nyugati nagyvárosban érezheted magad, ahol megtalálod Közép-Ázsia egyetlen Auchan hipermarketjét, számos hotelt, tükörsima aszfaltot, éttermekett és kávézókat; amint innen útra kelsz, egy másik világban találod magad. Ha leszámítjuk a mobilokat (ami nem is minden esetben használható, van ahol térerő sincs), úgy érezheted, legalább 50 évet utaztál vissza az időbe. Hogy ezt jobban megértsétek, mesélek egy kicsit az ország földrajzi és kulturális viszonyairól.

A népesség nagyobb része az északnyugati részen lakik, és persze a fővárosban. A területet amit mi Pamírnak hívunk, hivatolsan Gorno-Badakshan Autonóm Régiónak hívják (és külön engedélyt kell hozzá venni). Habár területileg ez az ország fele, mindössze a lakosság 3%-a él itt, és van saját fővárosuk is, a korábban már említett Korog, 40-50 ezer lakossal. Ennek ellenére a régió kulturális szempontból nagyobb vegyes, minden völgynek megvan a saját nyelve, viszont a régió egészében meg főleg a pamirit használják, természetesen a tádzsik mellett. Főként nomádok leszármazottai élnek itt (részben kirgizek), és sokan a mai napig követik a régi hagyományokat a felföldi részeken élve, és még télen is kitartanak a 4000m-es magasságon -40 fokban. A terület többnyire száraz sivatag, amit csak az olvadó hóból létrejövő patakok és folyók táplálnak, és 3000 méter fölött alig él meg valami néhány bokron és füvön kívül. Egyesek egyedüli kapcsolatát a külvilággal főként a turisták jelentik, és az olyan helyeken, mint a 4200m magasan fekvő Karakul, tényleg nehéz elképzelni, hogyan képesek túlélni a zord körülményeket, ha nincs legalább egy vendégházuk. Ez mutatja igazán az emberi állhatatosságot.

Nekünk, utazóként szerencsére nem kellett sokáig elviselnünk a nehézségeket, ezért is csodálatos számomra, hogy emberek képesek leélni egy egész életet így. Nagy fokú alázatra tanított ez, annyi biztos. Ezért is üdvözöltük a tapasztalatot, habár a végére kissé belefáradtunk. De legalább az időjárás tökéletes volt, talán csak egy nap esett az eső, és az idő nagy részében egyedül élvezhettük a természetet. A turizmus beindulóban van, de ez továbbra is csak pár dzsipet jelent per nap a világ végi utakon, ahol főleg jártunk. Ha további részleteket akarsz megtudni arról, hogyan jutottunk át ezen a szakaszon, figyeld a következő blogbejegyzést 😉

UI. Készüljetek, a következő bejegyzésben rengeteg kép lesz!