Törökország, első rész

Törökország, első rész

Úgy emlékszem az útra Istanbul felé, mintha tegnap lett volna, ahogy minden este abban reménykedtünk, hogy ezúttal működnek a matracok és nem ébredünk fel az éjszaka közepén, vacogva és összebújva, hogy melegítsük egymást. Habár a tél Görögországban nem volt vészes, az éjjelek voltak annyira hidegek hogy a nem tökéletes felszerelés ne tudjon felhőtlenül megbirkózni velük. Szerencsére amint átléptük a határt, fellélegezhettünk, mivel utána csak egy éjszakát kellett túlélnünk a hidegben, mielőtt a török fővárosba értünk volna.

Az első benyomások

Mindvégig a főutat követtük, és ugyan szép tüköraszfalt és széles padka fogadott, ami tulajdonképpen kerékpársávként funkcionált, de a forgalom durva volt. Ez a terület sűrűn lakott és nincs túl sok figyelemre méltó természeti látvány – csak ipari területeket és zsúfolt, szürke szmogfelhővel belepett városokat láttunk. Így a nap fénypontja általában az este volt, hisz vendégszerető törökök vártak ránk, akik általában étellel kínáltak, vagy elvittek vacsorázni, hogy kipróbáljunk valami helyi ételt.

Már vártuk, hogy török ételeket kóstolhassunk, mert úgy hallottuk isteni, és ami számunkra még fontosabb, vegetáriánusoknak kedvező, de hamar rájöttünk, hogy ez sajnos nem igaz. A legtöbb étteremben vagy tradicionális étkezést követő otthonban általában valami húsfélét, hozzá rengeteg kenyeret meg tésztát esznek, kevéske zöldséggel körítve. Komolyan, ha versenyezni kéne, hogy a lehető legtöbb módon nevezzünk el egy húspogácsát vagy egy szelet sült húst, tuti nyernének (jó hogy csak emlékezniük kell a városok nevére, ahol ezeket egy csipetnyi különbséggel készítik el).

A határ után közvetlen már szembeötlött hogy van itt modern dolog
Hurrá, van szelektív Törökországban is!

Ha a vegetáriánus étkezést preferálod, azért van egy pár lehetőséged, például ott van a pide (tulajdonképpen török pizza, paradicsomszósz nélkül), ami szinte mindenütt kapható. A kedvencünk a çiğköfte volt, amit még vegánok is ehetnek, mivel nem áll másból, mint bulgur, paradicsom paszta és egy speciális, helyi paprika fűszer keverékéből, általában dürümbe csomagolva, salátával és néha más zöldségekkel. Örömteli hír, hogy egy pár éve betiltották a nyers húsos változat árusítását, ami tradicionálisan a belsejébe volt dolgozva, egészségügyi okokra hivatkozva – nahát. Szorosan ezt követi második helyezettünk a vörös lencseleves (mercimek çorbası). Annyira megszerettük, hogy hamar megtanultuk mi magunk is elkészíteni – tuti szerepelni fog a családi receptkönyvben. Mivel igazából nem vagyunk vegák, megkóstoltunk néhány húsos ételt is hogy megnézzük, milyenek, az egyik híresebb például a lahmacun. Nem rossz, de tulajdonképpen nem más, mint egy nagyon vékony pizza tésztára kent, darált húsos fűszeres paradicsomszósz, és nem létezik más verzió, így kissé unalmasnak találtuk.

Lencseleves, és az egyetlen alkalom, amikor a vizet üvegben szolgálták fel műanyag helyett (utóbbit minden esetben visszautasítom)
Szerencsére a piacok tele vannak zöldséggel olcsón, szóval csak folytattuk a főzést 🙂

Megérkezés Istanbulba és ismerkedés a törökökkel

Ahogy közelebb kerültünk a fővároshoz, a forgalom olyan sűrű lett, hogy fel kellett adnunk azt a tervünket, hogy egészen a központig tekerjünk. Azonban öröm az ürömben, hogy Istanbul igazán modern és szerteágazó tömegközlekedéssel rendelkezik, a külvárosokból metrobuszok járnak, a belvárosban pedig metró fedi le az egészet, és számunkra nem mellékes, hogy a bringákat mindkettőn lehet használni. Persze nem csúcsidőben, de lift szinte az összes állomáson van, és még külön jegyet se kell fizetni értük. Így nem gondolkodtunk sokat rajta, és amint tudtunk, felugrottunk a buszra, majd később a metrót és a kompot is használtuk (utóbbi része a rendszernek, segítve az átjutást a Boszporuszon, ami elválasztja Ázsiát Európától), hogy átvergődjünk a városon.

Azt gondolhatnátok, hogy egy ilyen hatalmas és turistákkal zsúfolt metropoliszban minden további nélkül elegendő az angoltudás, ám ez nem is állhatna messzebb a valóságtól. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy beszélek törökül és nagyjából meg tudom érteni a helyieket – szerintünk sokkal nagyobb élmény úgy felfedezni egy országot, ha saját nyelvükön tudsz beszélni az ott élőkkel. Nem akartunk volna sokáig maradni, mert utáljuk a zsúfolt és zajos városokat, de meg kellett gyürkőznünk néhány felszerelési problémával, így az extra időben megpróbáltunk többet megtudni az országról, újdonsült török barátaink segítségével.

Ejtőzés a metrón
A híres simit
Átkelünk Ázsiába!
Ez is Istanbulban van 😀
A Nagy bazárban

Mivel a warmshowers és couchsurfing közösséget keressük mindenhol, nagyrészt olyan emberekkel találkozunk, akik nyitottnak, vágynak a világ felfedezésére és egyébként egyértelműen nem szeretik a jelenlegi rendszert. Ebbe beleértendő az oktatás is, ami elmondásuk szerint jelenleg nevetségesnek mondható, ahol a gyerekek nem tanulnak szinte semmit. Ezt részben mi is érzékeltük, mivel még a fiatalabbak is félnek megszólalni angolul, annak ellenére, hogy látszólag megértettek minket. Egyszerűen nem mernek hibát ejteni, ezzel pedig el is vágják magukat a fejlődéstől. Mi minden alkalommal próbáljuk bíztatni őket a gyakorlásra, ehelyett a végén én tanulok egy pár újabb török szót. Azért annyira nem bánom, a későbbiekben még hasznos lehet, mivel úgy hallottuk, hogy Közép-Ázsiában a nyelvek nagyon hasonlítanak.

A vendéglátók nagyon barátságosak 🙂

Felszerelési gondok és megoldások

Ami a felszerelés javítását illeti, két sürgős dolgot kellett elintéznünk. A legfontosabb az új matracok beszerzése volt, és végtére is szerencsénk volt a Thermaresttel.  Lehet, hogy ez egy normális ügymenet náluk, ebben az esetben pedig tényleg ajánlom a márkát, mert megéri az árát. Megjegyezném, az élettartam garancia elég menő. A kicserélt légmatracok mellé beszereztünk vastagabb szivacsmatracokat is extra védelemnek a tüskék ellen, mivel Törökország után a problémák kezelése sokkal nehezebb lesz, és a Himalája lábánál, a Pamír fennsíkon a hőszigetelés a hideg föld ellen élet-halál kérdése lehet.

A másik fontos napirendi pont az új multi főzőnk átvétele volt, amit még Görögországban rendeltünk és egy helyi warmshowers vendéglátót kerestünk fel a cím miatt. Teljesen a véletlen műve, hogy akik végül elfogadták a kérésünket, híres világjáró kerékpárosok, célkitűzésük, hogy 700 ezer km-t tekernek majd le (jól olvastátok), és 8 éven át Dél-Amerikát akarják körbebringázni. Nézzétek meg a blogukat és inspirálódjatok Törökországról is, mert Başak útikönyvet ír az itteni érdekesebb dolgokról, kerékpározási tanácsokkal fűszerezve 🙂 Meghívtak minket vacsorára, amit örömmel elfogadtunk, nagyszerű estét töltöttünk jó társaságban, miközben finom vega kaját ettünk és új barátokra tettünk szert.

Épp három brazil kerékpárost is vendégül láttak, akik közül ketten egy tandemen utazó házaspár volt (2fortrips). Ilyennel nem túl gyakran lehet találkozni, főként, mert az övék összecsukható volt, így alaposan szemügyre vettük a bringájukat. Majdnem együtt is kerekeztünk végül, néha csak egy nappal lemaradva mögöttük, és továbbra is tartjuk velük a kapcsolatot. 

Thiago és Flavio épp összerakja a bringát 🙂

Az első farm élmény

Miután végeztünk a teendőkkel, egy permakultúra farmon vállaltunk önkéntes munkát, ami Istanbulhoz közel, Bileciktől nem messze található. Először ugyan délebbre kerestünk helyet, hogy kivédjük az igazi telet, de nem kaptunk választ és jó opciókat, ez pedig megfelelőnek tűnt. A tulajdonos elsőre szimpatikus volt, de a hét felét Istanbulban töltötte a családjával, és mint kiderült, a farm a mi ízlésünknek túlságosan is kereskedelmi, a munka nagy része abból állt, hogy a helyi piacon vett árut csomagoltuk a vevőinek. Így nem tanulhattunk sokat, ráadásul a szobánkban alig volt valami fűtés, ezért a tervekhez képest hamarabb továbbálltunk, hátha utolérjük a brazilokat. De legalább meglett az első szereplésünk, mivel a második napunkon kijött a nemzeti török tévé és felvettek velünk egy rövidke interjút, itt meg tudjátok nézni a cikket. 🙂 (sajna csak törökül)

Alan előkészít egy ágyat
Szappankészítés

Expressz Izmirbe

Már nagyon elegünk volt a hidegből, és minél hamarabb le akartunk jutni délre, ezért döntésre jutottunk: megpróbálunk felszállni egy buszra Bursában (Törökországban szinte nem létezik vonat, de a buszoknak kötelező két bringát elfogadniuk a csomagtérbe, hurrá), és lejutni Izmirbe, ahonnan folytatjuk az utat. Bursában az utolsó pillanatban találtunk vendéglátót – nem tudunk elég hálásnak lenni Uzaynak a segítségért. Nem csak biztosította, hogy a bringák mindenképpen feljussanak a buszra, de azt is hagyta, hogy Izmirben nála és a családjánál lakjunk egy pár napig.

 

Szemétgyűjtő Izmirben. Jóformán minden nagyvárosban megtalálhatóak, ahol a kommunálisból kimentik a még szelektálható hulladékot, mivel az emberek ezzel kapcsolatban tudatlanok vagy nemtörődömök (tisztelet a kivételnek)

Az egyetlen gond, ami végül is, utólag pozitívumnak bizonyult, hogy a busz éjfélre érkezett az állomásra, és Uzay otthona még 28km-re volt onnan. Így nem volt más választásunk, mint éjjel átszelni a várost, de legalább így kivédtük a forgalmat és a zajt. Találtunk egy szuper kerékpárutat a tenger mellett; fáradtak voltunk, de élveztük az enyhe szellőt és a könnyű tekerést. Miután újra útnak indultunk egy pár nappal később, az idő már napos volt és meleg, majdnem nyárias. Végre délen voltunk, elmenekülve a tél elől.