Törökország harmadik rész – Kappadókia

Törökország harmadik rész – Kappadókia

Talán még sosem hallottál Kappadókiáról (törökül Kapadokya ) – nos,  képzelj el pár óriást, amint embertelen mennyiségű színes homokkal játszanak a maguk hatalmas játszóterén, várakat, különféle oszlopokat és erődítményeket építve. Esetünkben ezeket az óriásokat szél- és vízeróziónak hívják. Az idők során a mi kis szánalmas emberi kezünk is beszállt a játékba, apró csinosításokkal. Szóval ez egy nagyon különleges hely, és semmi pénzért nem hagytuk volna ki, bármilyen is az időjárás. Ezért is döntöttünk a busz mellett, hogy aztán terveink szerint önkéntes munkát keressünk, így a szabadidőnkben alkalmunk nyílhat betúrázni a környező völgyeket, nem aggódva az éjjeli hideg vagy eső miatt.  

Önkénteskedés Kappadókiában

Mivel a terület 1200m magasan van, a tél március elején még jócskán “villogtatta foga fehérjét”. Kiderült, hogy számos lovas farm van a környező falvakban valamint a névadó Kappadókia kisvárosban (ami persze rendkívül terhelt turistákkal és az azt övező infrastruktúrával és szellemiséggel), és mi végül a lehető legnagyobbikon kötöttünk ki. A hely igazán fantasztikusan néz ki, az alkalmazottak és a lovak is barlangokban laknak. De sajnos úgy alakult, hogy ez egy újabb félresiklott lehetőségnek bizonyult az önkéntes munkáink világában, már úgy értve, hogy egyszerűen túl sokat vártak el tőlünk (próbáltatok már 5 órán át lótrágyát lapátolni?), és ehhez képest szinte alig engedtek lovagolni, ami miatt érdemes lett volna maradni.

Ja, amúgy anya, ne ijedj meg, de a második napon sikerült leesnem egy nem megfelelő helyre pozicionált lóról, ami jócskán rontott a helyzeten. A véget nem érő szerencsémnek (vagy a védőangyalomnak, szabadon választható) köszönhetően nagy baj nem történt, annak ellenére, hogy filmbe illően érkeztem arccal a földbe, egy vészfékbe kapcsoló, vágtázó lóról. Szóval két hét helyett egy hét után leléptünk, de a sok keserűség ellenére legalább megtanultunk lovakkal bánni (felnyergezni, kefélni, tisztítani), Alan életében először lovagolt és én is kicsit felfrissítettem a tudásom. Ráadásul igazi barlangban aludhattunk, szóval minden rosszban van valami jó, ugye 🙂

A galamb völgyben
Éjszaka a barlangban
Kappadókia
Az első barlanghotel amit láttunk
A farm fentről

Barlangok és völgyek

Végre volt időnk túrázni a híres-neves völgyekben (ja igen, szabadidő, no abból nem volt sok a farmon) és megcsodálni a kézzel vésett barlangokat, időközben az időjárás is egészen jóra fordult. Még azt sem bántuk, hogy kimaradt a mindenki által annyira nagyra tartott hőléggömb-nézés (túl szeles volt számukra az idő), a természet sokkal menőbb. 😀 Ami a leginkább lenyűgözött minket, az pedig valami olyasmi, amire véletlenül bukkantunk rá, és fogalmunk sem volt a létezéséről, így még izgalmasabb volt. Kívülről nem tűnt semmi extrának, néhány falba vájt barlangnak látszott az egész, de amint átmentünk a keskeny fahídon és beléptünk a szűk ajtón, egy másik világ tárult elénk. Egy hatalmas bazilikába jutottunk (a vörös völgyben található -kızıl vadesi – ha a környéken barangolnál), és szájtátva bámultuk az emberi akaraterő és leleményesség ezen eredményét.

A szerelem völgye
Vörös völgy
Sejtelmünk se volt
Már nincs is olyan messze 😀
A bazilika belülről

Ahogy a bevezetőben említettem, a sziklák homokkőből vannak, így nem túl nehéz alakítani őket, de még ezzel együtt is, isten tudja mennyi ideig tarthatott kivájni ezt a rengeteg barlangot, kamrát és oszlopot. Számos, a bazilika méreteivel vetélkedő „épület” van a területen, nem beszélve az összes völgyben található rengeteg apró szobácskáról a különböző képződmények belsejében, ahol az emberek évezredekig éltek (és még most is élnek). Jelenleg a legnagyobb összefüggő barlangok hotelnek vagy más kereskedelmi intézménynek átalakítva funkcionálnak, de a kormány azt fontolgatja, hogy jónéhány engedélyt visszavon és kilakoltatja a tulajdonosokat, így őrizve meg a sziklák (barlangok) állapotát. A hotelek szempontjából ez nyilvánvalóan nem a legkedvezőbb, de jelen esetben egyet tudok érteni ezzel a javaslattal (egyébként e miatt a bizonytalan helyzet miatt nem találtunk munkát hotelben, de aztán megoldottuk a helyzetet).

Egy tipikus apró barlangtemplom
A barlanghotel Ürgüpben

Indulás keletnek és az első viza kérelmünk

Végül búcsút intettünk, és újra buszra szálltunk Trabzon felé, mert a török vízumunk a vége felé közeledett (európaiak alapesetben 3 hónapot kapnak). Itt aztán több mint egy hetet töltöttünk, amíg egy csomagra és az iráni vízumra vártunk. Trabzont nem találtuk túl érdekesnek, azonban egy dolog említésre méltó, ami főként a gyalog és kerékpárral közlekedőknek jelent problémát. Ugyanis az egész város egy meredek domboldalra épült, több helyen 20%-nál nagyobb emelkedőkkel. Miután felküzdöttük magunkat vendéglátónkhoz, inkább gyalogoltunk és igénybe vettük a dolmuşt (török minibusz) a le és feljutáshoz – nem volt kedvünk kínozni magunkat.

Egyébként, ha menet közben akarod megszerezni az iráni vízumot kelet felé haladva, ajánlatos itt próbálkozni. A nagykövetség kivételesen gyors normál árért cserébe, és referencia kódot sem szükséges venni utazási irodától jó drágán, lehet közvetlen a kormányzati portálon keresztül kérni az e-vízumot, nem lesz belőle gond. Kb egy héttel a nagykövetség felkeresése előtt érdemes felhívni őket, részletesen tájékoztatnak és a nyitvatartási időt is megtudhatod. Ne ess pánikba ha elsőre a rendszer elutasító emailt küld, a kormány random küld ki automatikus visszautasításokat, hogy több pénz folyjék be a túraügynökségen keresztül. Alan kérelme is fennakadt a rostán, de csak újraindítottuk a weboldalon a nagykövetség tanácsára, és másodszorra már rendben volt.  

Érzéseink Törökországgal kapcsolatban

Egy váratlan találkozás is történt, miután rájöttünk, ki az az ismerős arc az egyik warmshowers kontakt telefonjának képernyőjén. Jeoren volt az utolsó ember, akiről azt gondoltuk, hogy látjuk még valaha, de úgy látszik a buszos utazásnak is vannak a maga előnyei… Örültünk, hogy megoszthattuk egymással a török tapasztalatokat és együtt latolgattuk az előttünk álló út lehetőségeit. Persze mindenkinek más a véleménye attól függően milyen élmények érték –  számunkra a “török idő” nem volt annyira káprázatos, mint ahogy más beszámolókban olvastunk az országról, és nem is érzünk égető vágyat a visszatérésre.

A helyi természet lenyűgöző, és tényleg sok a vendégszerető, kedves ember, és természetesen a warmshowers közösség, mint mindig, most is nagyon szuper, de nem feltétlen reprezentálja az egész országot. Találkozásaink alapján úgy véljük – ami az átlagpolgárt illeti – lehet hogy belefáradtak már a sok turistába (a világ egyik leglátogatottabb országa, ha jól tudom), de úgy éreztük, nem igazán kíváncsiak a világra és az a híres neves török vendégszeretet is erőltetettnek tűnt sok esetben (főként, hogy most már össze tudjuk hasonlítani Iránnal). Mintha csak megszokásból, valódi érdeklődés nélkül tennék fel ugyanazokat a kérdéseket. Szerintem, talán ebben a jelenlegi közhangulatnak is lehet szerepe; ha olvassátok a híreket tudhatjátok, hogy az ország (sok tekintetben) nincs éppen a legjobb helyzetben.

Trabzon és búcsú Törökországtól

Ami trabzoni tartózkodásunkat illeti, igazán boldogok és hálásak voltunk, hogy összeismerkedtünk Görhannal, aki az eddigi egyik legjobb warmshowers vendéglátónk volt. Addig maradhattunk ameddig akartunk, még hétvégére is, miközben ő elutazott egy rövidebb útra, hátrahagyva számunkra a lakást. Jókedvű és szerény fickó volt – annyiszor kért bocsánatot, hogy már a szavajárásának tűnt, néha vissza is kérdeztem, most épp miért mondja. 😀 Végre megtanultam a backgammont (egy tipikus keleti táblajáték), találkoztunk néhány másik utazóval és első kézből informálódhattunk az irániak kedvességéről és vidám természetéről, mivel sok iráni vendéget fogadott (a lakás elég nagy volt, mesélte, hogy egy alkalommal több mint 15 embert zsúfolt a nagyobbik szobába! :D). Irán nagyon vonzott minket és alig vártuk, hogy belépjünk, kb mint tinédzserek az első randijukra várva. De előtte még felfedezésre várt két másik ország, ami sok ember számára a mai napig szinte ismeretlen.

Vendéglátónk és a hegymászó csapata Rizeben

Grúzia és Örményország már hívogatóan kacsingatott felénk, így az utolsó török részt gyorsan magunk mögött tudtuk, a Fekete tenger mellett haladva. Első alkalommal láthattunk teaültetvényeket, melyek hosszú kilométereken keresztül borították a parti domboldalt, miközben élveztük, hogy újra vízpart mellett tekerhetünk. Az utolsó török vendéglátónk érdekes módon egy határőr volt, akitől még ajándékot is kaptam (a régóta vágyott, de végül soha be nem szerzett török nadrágot, amit sok képen láthattok azóta). Így mikor végleg elköszöntünk az országtól, egy barátságos arc intett nekünk búcsút.