Törökország második rész – turistáskodunk

Törökország második rész – turistáskodunk

Egy viszonylag eseménytelen első hónap után a következő kettő, amit Törökországban töltöttünk, jobban volt fűszerezve élményekkel, természeti szépségekkel. Találkoztunk jó fej emberekkel, felfedeztünk kötelező helyeket, miközben lassanként haladtunk keletre. Méghozzá annyira lassan, hogy  kétszer is buszra kellett szállnunk, hogy felgyorsítsuk az eseményeket.  Azonban már elfogadtam ezt – egy év után az úton nem ragaszkodunk ahhoz, hogy minden kilométert bringával tegyünk meg (na jó, ez főleg Alanre igaz).

Első állomásunk Selçuk volt, ami csak azért fontos, mert közel fekszik az egyik leghíresebb, Törökország területén található ősi görög városhoz, Epheszoszhoz. Az ókori görög és római időkben az egyik legnagyobb városnak számított a Földközi tenger mentén, a maga 250ezres lélekszámával, és úgy hallottuk, hogy elég jó állapotban maradt fent. Nekünk nem igazán érte meg a belépő, így ez kimaradt ( de ha csupán átlagos turista vagy, a 10 eurós díj nem számít soknak, és felfedezésre bátorítalak, mert a terület hatalmas és órákat lehet benne bandukolni, nézelődni).

A kerékpárosok háza

Jobban érdekelt minket a vendéglátónk, Adnan és a háza, melynek földszintje igazi menedéknek volt kialakítva kerékpáros utazóknak, megtoldva egy “önkiszolgáló” biokerttel. ( Mi is valami hasonlót szeretnénk kialakítani, ha meglesz a saját otthonunk. ) Mivel rengeteg embernek van elég hely és az útvonal is népszerű, könnyű összefutni más “nagyutazó” bringással, mi is találkoztunk eggyel. Jeoren Belgiumból indult ősszel és figyelemre méltó mennyiséget tekert le a téli Európán át. Mi már tudjuk, mit jelent a téli túrázás,  így hát megemelem a kalapom előtte. Persze gyorsabb volt nálunk, így azt gondoltuk miután másnap reggel búcsút intettünk egymásnak, hogy nem látjuk többé. Ez a hosszútávú utazás negatívuma; jó barátokra lelsz, akiket egy rövid időszak után el kell engedned.

A gyapot (hó) kastély

Ez után nekiindultunk, hogy egy másik híres helyszínt felfedezzünk Denizli közelében, a hegyekben. A tekerés kissé unalmas volt, mivel csak az enyhén forgalmas főúton haladhattunk, nem lévén nagyon más út a minket körülvevő hegyekben. A hófödte csúcsokat elnézve a távolban, vágytunk inkább ott lenni, de legalább a monoton út végén igazi főnyeremény kárpótolt. Ha Pamukkale-ra tippelnél, ami az UNESCO világörökség része, akkor eltaláltad! A név szó szerinti fordításban gyapotvárat jelent, és a fehér teraszok tényleg úgy néznek ki, mint egy nagy, hóból, illetve pamutból (szerintem mindkettő helytálló) épített kastély, szóval jó a metafora. Természetesen ez azon nevezetességek egyike, amiről hallottunk mielőtt még az országba jöttünk volna, de a mellette lévő hatalmas antik termál városról, Heliopoliszról sejtésünk se volt – ami benne volt a belépő árában.

Már a római időkben is nagy népszerűségnek örvendett, és messzi földről látogatták az emberek, hogy megtisztuljanak és gyógyuljanak itt. A város annyira a fürdőkultúra köré épült, hogy csak akkor juthattál be, ha a bejárati kapunál lévő kisebb fürdőben megmártóztál, ami abban is segített, hogy a betegségek elkerüljék a helyet. Csak ez egyszer megengedtünk magunknak egy kis kulturális töltekezést, mert ez túl különleges volt, eléggé kihagyhatatlan. Szerencsénkre nagyszerű vendéglátóink voltak Denizliben, Andy és Ece, akik voltak annyira jó fejek, hogy odaadtak nekünk egy múzeumkártyát (ha több nevezetességet akarsz meglátogatni Törökországban, érdemes ezt beszerezni, szinte az összes ásatási helyszínen érvényes), így féláron jutottunk be. Egy kis plusz pénzért cserébe még termálfürdőt is igénybe vehetsz, az ősi medencékben, kidőlt oszlopok között ejtőzve.  

Bár ezek a helyek tényleg gyönyörűek, a legjobban szezonon kívül lehet élvezni őket, a túlcsorduló turistaáradat nélkül. Majdnem el tudtuk képzelni magunkat a múltban, ahogy a több ezer éves oszlopok és hatalmas boltívek mellett sétáltunk, szinte teljesen egyedül. A sóteraszokon csak mezítláb engedélyezett közlekedni, mivel a cipők károsíthatják őket, és igazán élveztem a hűs vizet és az erózió által viszonylag simára csiszolt sziklát a lábam alatt. Egy kicsit messzebbről téli varázslatnak tűnik az egész, és néhány terület egészen megtévesztő, csak akkor jössz, valójában miből van, ha megérinted.

A Lükiai út

Pár nappal később valóra vált a kívánságunk, végre a hegyek között voltunk, ami még jócskán hólepel alatt volt 1000 méter felett, amitől minden sokkal csendesebb és békésebb volt. Az idő nagy részében teljesen egyedül voltunk és elvesztünk a saját gondolatainkban és a látványban, ahogy lassan haladtunk felfelé. Olyan ez mint a meditáció, miközben a testnek is jót tesz – de csak akkor szeretem ha nem túl meredek a emelkedő. 😀

Ez a magasság már természetes számunkra, ez után nem is csináltunk képet a 2000m-nél alacsonyabb hágókról

Nem sokkal később meg is érkeztünk a balzsamosan kellemes 15 fokos Fethiye városába,  így a télből épp csak ízelítőt kaptunk. Az ott töltött időnk szuper relaxáló volt, köszönhetően egy öko-hostelnek, ahol az esős napokat töltöttük a “warmshowers”en keresztül – elég menő a részükről, hogy szezonon kívül csak úgy ingyen fogadnak kerékpárosokat J -, élveztük a sok sétát (még kutya is járt hozzá!) és egy rövid bringás kiruccanást, meg én a futást (végre) a környéken. Fethiye tök bringabarát és szinte az egész part egy nagy park, ahol természetesen kerékpárút is van, emellett pedig rengeteg lehetőség a túrázásra, vagy ki is mehetünk a közeli félszigetre, ahonnan a legjobb kilátás nyílik az öbölre. Valamint számos lenyűgöző sziklasír található itt, melyek közül az elsők több mint 2000 éve épültek.

Ő itt Panda
A házimacskánk felajánlotta magát ingyen kajának (később más vacsora mellett döntöttünk)
Ősi sziklasír
A kilátás a félszigetről
Szeméttel a kezemben, ebéd után felszállni a bringára nem olyan egyszerű 🙂

Egy hét után ideje volt elköszönnünk átmeneti otthonunktól, mely után még sokáig  szinte nyári időben haladtunk a tenger mellett. A természeti képződményeken kívül a Földközi tenger partja sűrűn tűzdelt ősi görög romokkal, kezdve az Isztanbultól nem sokkal délre található Çanakkale-val, ahol az eredeti Trója található, egészen Antalyaig és tovább. A partvonal Fethiyétől Antalyaig bezárólag ősidők óta használatban van, és Lükiai útnak hívják, az anno itt uralkodó civilizáció után. Nem meglepő módon ez rengeteg régészeti lelőhelyet és érdekes dolgokat jelent, és a világ egyik leghosszabb turistaútvonalának számít a maga 540 kilométerével. Ez a bejegyzés részletesen leírja, hogy mi mindenféle látnivaló van itt, válogassatok kedvetekre: https://zarandokkaland.hu/lukiai-ut-turazas-hatizsakkal/

A Földközi tenger

A partvidék lenyűgöző volt, különösképpen Kaş felett, de csak két dolgot emelnék ki, a többit megtaláljátok a képekben. Az első Patara, a védett teknős/ősi város és strandfalu, ahova jóformán az éj leple alatt érkeztünk, simán keresztülsuhanva a napközben minden bizonnyal működő (és sejtésem szerint fizetős) bejárati kapun át. Habár a vadkemping engedélyezett Törökországban, itt elvileg tilos tartózkodni napnyugtától napkeltéig, hogy ne zavarjuk a teknősöket – pont ezért távol is maradtunk az igazi strand részről.  

Csak a szokásos szemétszedés a parton (gondolom ti is csináljátok?)

Lefekvéshez készülődtünk, amikor kék fények szűrődtek át a sátron. Erős szentségelések közepette magunkra vettünk pár ruhát, majd kikukkantva azt láttuk, hogy nem kevesebb, mint 4 pasit küldtek intézkedni, ami esetünkben talán kissé túlzásnak tűnt. Aggódó tekintettel néztek a sátorra és ránk, felkészülve egy hosszú kommunikációs stresszre a google fordító és kézjelek segítségével, mielőtt megszólaltam volna törökül. Aminek aztán annyira megörültek, hogy végül megengedték, hogy maradjunk. 😀 Mondhatom, eléggé megkönnyebbültünk; nem olyan mulatságos mindent összepakolni a sötétben, amikor egy hosszú nap után nem akarsz mást, csak lecsukni a szemed. A következő reggel vettük észre, hogy egy hatalmas (mondom hatalmas) óváros mellett aludtunk, és az egész egyedül a miénk volt a nap ezen idejében. Még privát ének koncertet is adhattam Alannek az egyik nagy amfiteátrumban. 😀 Sajnos a teknősöket csak apró szuvenír formájában láttuk, de ez nem az ő időszakuk volt.

Sosem elég az amfietátrumból
Kaş felett
Az nem a tenger.. Egy város, aminek több mint fele üvegház, Demre, a part mentén

A másik figyelemre méltó helyszín Antalya előtt Yanartaş volt, Çıralı és Olympos közelében. Egészen véletlenül akadtunk rá, amikor a térképet vizslattunk, érdekes helyek után kutatva. Izgalmasnak tűnt, és nem is okozott csalódást. Röviden a lényeg, hogy a sziklák közül feltörő gáz nyomán, már évezredek óta örökláng ég itt. A legenda szerint Kiméra ide lett bebörtönözve, és lángot okád a mélyből. Ha ez felkeltette az érdeklődésedet (tudom, hogy igen), itt találsz több infót. Mivel a parthoz közelebb esik, és a főút magasan fölötte halad, érdemesebb gyalog megközelíteni, hogy ne kelljen visszamászni utána. Így hát elrejtettünk a bringákat a lejtő tetején, és lebotladoztunk az erdőn keresztül a régi kolostor-romokhoz. Elég kalandos volt az odavezető út, egy széles, zúgó folyón kellett átkelnünk az esőben, mindössze egy kidőlt fatörzset használva – szinte egy filmben vagy könyvben éreztük magunkat. 😀 Az éjszakát ott töltöttük és hosszan ültünk a sejtelmesen égő tábortüzek mellett, mielőtt nyugovóra tértünk volna. Még a végzet macskáival is találkoztunk. 🙂

Kiméra
Stílusos folyóátkelés

Kappadókia vár

A bringasáv mindig boldogsággal tölti el a kerékpárost 🙂

Ezután beértünk egy turisták által kedvelt városba, és megpróbáltuk megtervezni a felvezető utat Kappadókiába, a hegyeken keresztül. Az időjárás előrejelzés nem kecsegtetett semmi jóval, és elég magasra kellett volna felmásznunk, ami csak nehezítette a helyzetet. Szuper vendéglátóink voltak Antalyaban és Manavgatban, így egy kicsit tovább maradtunk és volt időnk átgondolni a lehetőségeinket. Végső soron úgy döntöttünk, nincs értelme szenvedni a hidegben, és bár a bringa a legjobb közlekedési eszköz, de nem mindig.

A bringás kávézónál Manavgatban a vendéglátónkkal
Levent, vendéglátónk Antalya-ban
Manavgatnál
Az utolsó tengerpart, ki tudja meddig

És már majdnem neki is indultunk a kihívásnak, mikor egy kutya megharapta Alant, ezért vissza kellett fordulnunk Manavgatnak (időközben még egy ingyenesen látogatható, ősi várost is találtunk – igazán gyönyörű volt), hogy egy kórházban elkezdjük a veszettség elleni oltási tervet (biztos, ami biztos). Ez megadta az utolsó lökést, így néhány óra múlva már egy buszon zötyögtünk Kappadókia felé. Képzelhetitek mennyi képet készítettünk ott és néhány új kalandban is volt részünk – a török tartózkodásunk további eseményeit majd a következő bejegyzésből tudhatjátok meg.