Türkmenisztán és Üzbegisztán

Türkmenisztán és Üzbegisztán

Az utolsó napjaink Iránban a Türkmenisztánra való készüléssel teltek. Ez az ország egyike a világ legelzártabbjainak, melyet őrült diktátorok kormányoznak. Az utolsó például saját, illetve családtagjai nevére nevezte át a hónapokat, a jelenlegi pedig betiltotta a fekete autókat Ashgabatban (a főváros), csak mert a fehér színt tartja szerencsésnek. Az élet minden területét kontrollálják, emiatt az ország évről évre az egyik legalacsonyabb helyen végez a sajtószabadság és az emberi jogok terén. Mi szerencsére nem érzékeltünk ebből túl sokat, a sivatagi utakon tekerve, néha megállva vagy az éjszakát a semmi közepén lévő apró éttermeknél töltve. Az egyetlen dolog, ami szemet szúrt, hogy az utakon (nincs túl sok belőlük) számos, kamrával elátott ellenőrzőpont van felállítva, szóval így elég könnyű megfigyelni a lakosságot.

Tekerünk a hőségben

Habár elég drága, de hál istennek a tranzit vízumot manapság csak elvétve tagadják meg, főként bringás turistáktól (az elmúlt években ez nagyrészt csak a szerencsén múlott). Ez nem jelenti azt hogy könnyű dolgod lesz, mivel csak 5 napot adnak 500km megtételére a sivatagban, szörnyű utakon melyeken a kocsik melletted 100-al száguldanak (mondjuk inkább ijesztően hangos mint veszélyes, elég sok hely van mindenkinek). Az élményt csak fokozza az erős szembe szél, ha nyugat felől jössz, ami a gyakoribb választás az utazók körében. Gondolhatjátok, hogy komolyan fontolgattuk a vonatot vagy a kamionstoppolást, de aztán, amikor felvettük a vízumot Mashadban, összefutottunk egy belga bringás lánnyal, Liezbeth-el. Ugyanazon a napon tervezte átlépni a határt, így úgy döntöttünk, vele tartunk, mert társaságban kevésbé unalmas és elviselhetőbb a sivatag, és jó lehetőségnek tűnt letesztelni a tűréshatárunkat.

Az első igazi sör két hónap Irán után

És azt hiszem meg is találtuk – mikor hasmenést kaptunk a rossz víztől és szinte semmit nem tudtunk enni másnap, vagy amikor minden kátyú a töredezett aszfalton fájdalmasan hasított a fenekünkbe. A forróság meglepő módon egész elviselhető volt, mert bár 40+ fok volt napközben mindenféle árnyék nélkül, a levegő igazán száraz és emiatt ezt nem érezni annyira. Csak rengeteg víz volt nálunk állandóan, és gyakran locsoltuk vele magunkat. A legnehezebb nekem az utolsó nap volt, amikor a gyomrom megint nem bírt magával. Nem viccelek, egyetlen darab kenyértől lettem rosszul, de ha valaha kóstoltál kenyeret itt, talán megérted.  Egy kevés gyümölcsöt tudtam csak legyűrni, meg néha egy kis gyümölcslevet, hogy leküzdjem az utolsó több mint 100km-t, és mikor végre elértük a határt fél órával a zárás előtt, minden kijött belőlem. Egyszerre tudtam sírni és nevetni. 😀

A hírhedt kenyér (ez épp Üzbegisztánból, egy fokkal jobb csak)

Egy kis kulturális felfedezés

Néhányszor kapcsolatba tudtunk lépni helyiekkel és láttunk azért valamit az országból rövid látogatásunk alatt.  Szerencsére a nyelvük közel áll a törökhöz,  tulajdonképpen szinte ugyanaz ( minden gyerek tanulja a suliban), ezért a kommunikáció könnyebb volt a szokásosnál. Az első dolog amit észrevettünk, hogy milyen szépen öltöztek errefelé a nők. Majdnem mindannyian gyönyörű színekben pompázó, földig érő elegáns ruhát hordtak, a hozzá tartozó fejdísszel (de utóbbi nem mindig volt rajtuk), ami csak emlékeztetett a hijabra, mert nem takarta el a nyakukat. Igazi kiváltság volt meghívást kapni a harmadik esténken egy helyi családhoz (még a 10km extra tekerést sem bántuk), és jobban megismerni egy türkmén családot az otthonában. Úgy tapasztaltuk, hogy hasonlóan a többi, keletebbre lévő kultúrához hasonlóan ők is vendégszerető, kedves emberek, csak itt már érződik az orosz hatás –  nagyon szeretik a vodkát. :D

Bocs a minőségért, a fényképész nem volt a legjobb

Amint túljutottunk a határon az üzbég oldalra, úgy döntöttünk a kihívásnak eleget tettünk, és nem bajlódtunk még több síkvidéki, unalmas úttal a forróságban. Inkább gyorsan átstoppoltunk az országon hogy mihamarabb elérjük a hűvösebb tadzsik hegyeket. Csak Buharában és Szamarkandban álltunk meg turistáskodni – mindkettő híres selyemút-város. Fogalmunk sem volt mire számíthatunk Üzbegisztánban (általában az adott országba történő belépés előtt néhány nappal utána olvasunk a Wikipedian, de sajnos Türkmenisztánban nem volt internet elérésünk), ezért leesett az állunk, amikor megláttuk az elképesztően gyönyörű ősi épületeket Buharában. Ahogy szinte az összes környékbeli országban, itt is diktátor uralkodott, de szerencsére meghalt tavaly. Már látszanak az enyhülés jelei, például ebben az évben vízummentességet kaptak az EU-s országok, 30 napos időtartamra.

A hostel in Buharában (az első fizetős szállás az úton, szóval nehéz döntés volt!)
Fűszerek a buharai piacon (végre feltölthettem a fűszertartókat)
A buharai óváros
Tipikus emelt asztalok Közép-Ázsiában. Nekünk jobban tetszik mint az európai
Buhara ősi erődítménye
A Registan, Samarkand jelképe (épp egy lazershow-ra vártunk)
Eredetileg egyetem volt, sajnos mára csak múzeum
Samarkand
Persze a diktátor sírhelye egy egész épületet kapott

Megérkezés Közép-Ázsia szívébe

Innentől fogva korábbi FÁK tagállamokba léptünk be – a kultúrák keveredését igazán különös volt látni. A legtöbben az iszlám vallást követik, a nyelvek altáji (mint a török) vagy perzsa gyökerekkel rendelkeznek, pl a tádzsik esetében, de az írásuk cirill – általában véve elég vegyes tradíciókkal és felfogással rendelkeznek. Üzbegisztán próbál nyitni a nyugati világ felé, ugyanakkor itt erősen érződött az orosz befolyás is. Ha beszélsz oroszul, sokkal könnyebben boldogulsz Közép-Ázsián, ebben biztos vagyok.
A nyelvi akadályok ellenére sincs ok az aggodalomra, az emberek befogadóak, barátságosak, és rendkívül kíváncsiak, de szerencsére nem az iráni extrémitás szintjén. A turizmus már rányomta a bélyegét a nagyobb városokra, de vidéken még mindig eléggé érintetlen természet és régies hangulat fogadja az átutazókat. Szívből remélem, hogy ez sokáig így is marad.

Tudom ez a bejegyzés a szokottnál rövidebbre sikerült, de mindössze egy két hetes periódust ölelt fel, és nem mondhatnám, hogy túlságosan elmélyedtünk ezekben az országokban. Inkább hagyom, hogy a képek beszéljenek helyettem, remélem tetszenek majd nektek. J  Emellett Közép-Ázsia hangulatába is először kóstoltunk bele, hogy aztán teljes erővel vessük bele magunkat, miután átléptük a határt Tadzsikisztánban június végén.