Utánfutó és sátorteszt az első itthoni zero waste fesztiválon

Utánfutó és sátorteszt az első itthoni zero waste fesztiválon

A túra előtt tesztelnem kell a kigondolt koncepciókat, és egy ismerősömnek hála az egyik ilyet, névszerint az utánfutó ötletét elég idejekorán sikerült is. Itt elolvashatjátok a tanulságokat, némi kitekintéssel a teszt körülményeire 🙂

Gyüttment fesztivál - a mindenen túl

Mint sokan tudjátok, igyekszem minél inkább hulladékmentesen élni, nagy hangsúlyt fektetve az eldobható műanyagok elkerülésére. Ezért is vagyok tagja a facebookon a jelenlegi legnagyobb magyar hulladékmentes csoportnak, illetve a minimalizmust átbeszélőnek. Itt hallottam először a Gyüttment fesztiválról, mely a vidéken újrakezdőknek, a fenntartható élet felé kacsingatóknak és úgy általában a környezettudatos embereknek szól.

Idén először elhatározták, hogy a fesztivált teljes mértékben hulladékmentesen szeretnék lebonyolítani, még szelektív kukák se voltak kint (kivéve a konyhát), csak komposztálás volt helyben. Ez vonatkozott még a mellékhelységekre is, amit alomszékkel oldottak meg. Vinned kellett a saját tányért, poharat, kulacsot és evőeszközt, plusz csikktartót, ha dohányzol. Persze korlátozott számban ezeket a helyszínen is meg lehetett venni, vagy a tányért letétben kikérni.

Mikor meghallottam hogy önkénteseket keresnek, nem volt kérdés hogy jelentkezzek. Imádtam minden percét, bár sok programon nem vettem részt, de rengeteg új ismerőst szereztem az önkénteseken keresztül, és fergeteges hangulatban szeltük a padlizsánt a konyhán, néha az én zenei közrejátszásommal. 😀 Ezen kívül előadást is tartottam a saját hulladékmentes utamról, és hogy milyen módszerekkel csökkenthetjük a szemét mennyiségét, illetve volt egy műzliszelet-készítő workshopom. A bejegyzés végére beraktam egy fotógalériát, ahol ti is átélhetitek picit, milyen élményekben volt itt részem. És jövőre, ha van lehetőségetek gyertek, új helyszínen, de továbbra is emberléptékű és természetközeli élményekben lehet részetek. 🙂

Az önkéntesség és a hulladékmentesség mellett két másik oldalról is jól jött számomra a fesztivál. Egyrészt végre hosszabb távon tudtam tesztelni a sátram, hálózsákom és a frissen vásárolt decathlonos matracot. Úgy néz ki elég jól teljesítenek, a matrac nagyon mini, de szájjal felfújható és iszonyat kényelmes. A hálózsák is szuper meleg volt. Persze teszetelnem kell majd hidegebb időben, mert itt csak 14 fokig csökkent le éjjel a hőmérséklet. Mivel a kemping az erdőben volt, így igazi vadkemping-tesztben volt részem, amit külön bónuszként írnék fel. Másrészt meg az épp nálam kölcsönben lévő kerékpáros utánfutót is volt alkalmam megpakolva kipróbálni. Na de mit keresett egyáltalán nálam egy utánfutó?

Utánfutóval menni vagy nem menni

Történt ugyanis, hogy elgondolkodtam rajta hogy hátsó csomagtartó helyett utánfutót vigyek magammal. Több mindent lehet pakolni rá, simán bedobhatok egy hátizsákot is és könnyedén válthatok túrázó üzemmódba plusz táskavásárlás nélkül. Ráadásul így csak az első utánfutót kell leszerelni egy-egy verseny előtt. Mondjuk ez nem olyan fontos szempont, mert sok triatlon versenyen nem fogok indulni, és akkor úgyis lesz időm szerelni. 

Mivel még sose tekertem a bringámat utánfutóval, nyilvánvaló volt hogy előbb tesztelnem kell különböző típusokat, hogy megtapasztaljam, nekem való-e egyáltalán, és melyik az, amelyik minden körülmények között megállná a helyét. Egy véletlen folytán volt alkalmam kipróbálni egy kölcsönkapott épített kerékpáros utánfutót, súly nélkül és fesztiválos cuccal megpakolva.

Az első alkalommal elvittem egy kisebb 50km-es szentendrei körre, de ott semmit nem tettem egyelőre rá. A kezdeti csatlakoztatós nehézségek után – a tengelyhez kell csatlakoztatni – egész megszokható volt az irányítás, olykor még az sem tűnt fel, hogy húzok magam mögött valamit. Azonban féltettem a gyorszárat, hogy túl sok nyíróerő nehezedik rá és a tengelyre, és emelkedőknél még súly nélkül –  maga az utánfutó 6kg – is érezhető volt a visszahúzó-erő. 

A teszt után vissza akartam vinni az ismerősömnek, de végül egyikünk se ért rá a fesztivál előtt igazán, így úgy döntöttem, ez remek tesztelési alkalom lehet. A már viszonylag jól bejáratott aliexpresses 40 literes hátizsákomat pakoltam fullra, amire kívülről csatlakoztattam rá az önmagában 3kg-os sátrat, és a tetejére a hálózsákot meg egy pokrócot raktam. A mérlegen lemérve 17kg volt. Ezen kívül még a napi használatú bagaboo rancid hátizsákom is telepakoltam és a hátamra vettem. (Megjegyezném, hogy tavaly a Bp-Brüsszel túrán csak ez volt nálam, de majd írok róla egy blogbejegyzést mert érdekes tapasztalat volt). Hogy finoman fogalmazzak, a lejutás kalandosra sikerült 🙂

Na akkor teszteljünk

A keddi fél 5-ös vonattal terveztem lejutni a fesztivál helyszínére, mely idén Oszkón volt, vagyis szó szerint a világ végén, Vas megye eldugott szegletében. Az eredeti tervem az volt, hogy Zalabérig vonatozom, majd onnan egy rövid de értelmezhető 15km tekerés után érkezem meg a területre. Ebből természetesen az lett, hogy csak a fél 7-es vonatot értem el, mert akadt egy kis dolgom délután, és a Déliben derült ki hogy ez nem közvetlen járat, hanem Bobán át kell szállni és várni egy órát. Mivel onnan 40km volt az út, és több elsőlámpát is vittem magamnak, hamar eldöntöttem hogy onnan fogok végigtekerni. Végülis mi bajom lehet sötétben, ismeretlen úton, egy mozgásában 20+ kilóval korlátozott országúti bringával felszerelkezve? 

Persze a bringakocsi a szokásos marhavagon típusú volt, de szerencsére csajként mindig akad egy pasi aki segít pakolni 😀 Lecsavaroztam hát az utánfutót a bringáról, majd külön az utánfutót csomagostul, és külön a bringát felraktuk a vonatra. Egy kellemes két és fél órás út után meg is érkeztem a teljesen kihalt és már töksötét állomásra. Összeszereltem a bringát, és nekivágtam az éjszakának, berakva egy gps navigációt a telefonra. 

Maga az út teljesen járható volt, egy kisebb, 8-10km-es szakaszon kellett csak kimennem a 8-as útra, amin ugyan elenyésző forgalom volt, de az legalább nagyrészt kamion. Országúti bringás sebességekhez szokott lelkem elég nehezen vette tudomásul, hogy itt bizony a 20km/h jó sebességnek számít, és egy máskor lankásnak számító emelkedő egyenesen a himalájának tűnik, de minimum az alpokban éreztem magam. Szégyenszemre volt olyan helyzet is, amikor bizony le kellett szállnom és tolni az dombtetőig, mert ha elvesztettem a lendületet, az egykerekű szerkezet sajátosságaiból adódóan kis sebességgel az emelkedőn nem tudtam újra elindulni. További probléma volt, hogy menet közben sokszor éreztem bizonytalannak a kormányzást és irányítást, és érezhetően visszahúzott a súly még síkon is. 

Ami előnye az egykerekű utánfutónak, hogy a kanyarodás viszonylag sima ügy, nagyon kis helyen el lehet férni vele (még motorossávoztam is vele!), és tényleg brutális mennyiség pakolható rá. Ezzel együtt úgy gondolom, inkább a minimalizmusom fejlesztem a jelenleginél magasabb szintre, cserébe nem lesz gond a Pamír fennsík megmászása. Volt még egy másik utánfutó-típus, ami alapján azt gondoltam márpedig ez lesz a nyerő kombó, de pont tegnap járt nálam két indiai bringás túrázó, akik sok hegyi túrát is szerveznek, és nagyon ellenjavalták az ötletet. Ráadásul kiderült, hogy a hátizsákom simán rá tudom applikálni egy hátsó csomagtartóra is, így még ez az érv is megbukott. Szóval maradok a hagyományos megoldásnál 🙂

Galéria (katt a képre a nagyításhoz)